Kovács Natália: Kiborgok tánca
BODYSCAPE: Dar Winners – KRITIKA
A színpadon létrejövő világ olykor egészen olyan, mintha a 90-es évekbe csöppennénk: Arany és Hadi szőke parókáikban egyszerre mozognak az elektronikus zene diktálta ütemre, mozdulataik videoklipek háttértáncosait idézik. Máskor – talán Lara Croft illetve más számítógépes szuperhősök – mozgására reflektálva, akrobatikus mozgásokat végeznek vagy futnak.
A Lábán-díjas Arany Virág és Hadi Júlia Pannonhalmán, a Park in Progress elnevezésű rezidenciaprogram keretében ismerkedett meg Damien Pairon videóművésszel és Stephane Kozik hangszobrásszal, akikkel több éves együttműködés után most közös előadást készítettek. A négy alkotó futurisztikus művet hozott létre közösen, amelyben egyszerre van jelen a Lara Croft-szerű virtuális nőideál, jelenkorunk nőképe, David Lynch filmjeinek groteszk világa, a videojátékok interaktivitása és a férfiak képzelete.
A Dar Winnerst nézve az jutott eszembe, hogy az ember teste nem üres térbe érkezik születésekor. A teret idő, kulturális kontextus, narratívák, elvárások, feltevések töltik meg. Így jön létre az a mátrix, amelyben valamilyen módon kijelölődik helyünk, vagyis bennünk összesűrűsödnek mindezek a tényezők. Ez arról jutott eszembe, hogy a látványról eszembe jutott a Mátrix. Sima asszociációs lánc, de – gondolom – van értelme. Hiszen, mint ahogy a virtuális térben mozgó (virtuális) test külső irányításra jön létre, létezik és mozog, úgy az emberi létezést is számos külső tényező határozza meg. Talán csak kevésbé direkt módon. De mi van akkor, ha a valóságos világ és a virtuális valóság összemosódik, nem válik szét egyértelműen? Hol húzódik köztük a határ és mi történik, ha a számítástechnika uralmába veszi a világot? Mit jelenthet ekkor embernek lenni, és milyen mesterséges külső erők irányíthatják ezt az organikus lényt?
Mielőtt elkezdődne az előadás, de a nézők már helyet foglalnak, egy élettelennek látszó test fekszik a játéktérben. Női test, de első pillantásra mintha nem igazi emberé lenne; a fény úgy esik rá, hogy akár kirakati babának is nézhetjük ezt a tökéletesre táncolt alakot. Lassan azonban életre kelti egy férfi, talán beprogramozza. Mikor elkezd mozogni, már egészen olyan, mint egy igazi ember, de valószínűleg nem véletlen, hogy először művinek látszott, s a külső beavatkozás is arra utal, hogy kiborg; mesterséges intelligencia, embernek látszó testben. Nem sokkal később pedig megduplázódik, s már másodmagával van jelen: Arany és Hadi egyforma jelmezükben úgy hasonlítanak egymásra, mint két iker; hol egymás klónjaiként, hol pedig az emberi agy két komplementer féltekeként viselkednek.
Viselkedésük azonban – úgy tűnik – külső döntések által determinált. A színpadi látvány virtuális világot jelöl, a stroboszkóp vibráló fénye, a falakra vetített algoritmusok egy számítógép belsejében jelölik ki a színpadon mozgó testek helyét, mégis bizonytalan, hogy mindaz, amit látunk inkább álom, vagy virtuális valóság. A színpad két oldalán áll Pairon és Kozik, akik szintén szereplői az előadásnak, hiszen a néző végig láthatja, figyelheti őket, de a virtuális téren kívüliként értelmeződnek. Ők irányítják kívülről a két táncos mozgását a fényekkel/képekkel és a zenével. Az előadás interaktivitását az adja, hogy a négy alkotó folyamatosan reagál egymásra, így épül egybe a sok basszust tartalmazó elektronikus zene a táncosok mozdulatainak és (olykor) lihegésének hangjával, a női géphanggal, a stroboszkóp erősen vibráló fényével, a vetített képekkel és a táncosok mozdulataival. Ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy akik irányítanak, azok férfiak, és akiket irányítanak, azok nők. Talán férfias képzeletük és vágyaik teremtették ezt a két alakot.
Az előadásnak – bár a nemi felállás miatt maga után vonja ezt az olvasatot is – ez a vonatkozása nem hangsúlyos. Hogy mégis jelen van, azt pedig öniróniával kezeli, akár csak magát a virtualitást. A színpadon létrejövő világ olykor egészen olyan, mintha a 90-es évekbe csöppennénk: Arany és Hadi szőke parókáikban egyszerre mozognak az elektronikus zene diktálta ütemre, mozdulataik videoklipek háttértáncosait idézik. Máskor – talán Lara Croft illetve más számítógépes szuperhősök – mozgására reflektálva, akrobatikus mozgásokat végeznek vagy futnak. Mindez külső utasításra történik, és így, ebben a formában parodisztikusan hat.
Arra talán nem ad pontos választ az előadás, hol van az ember helye a virtuális vagy inkább a számítástechnika uralta világban, de úgy tűnik, mindenképpen van helye. Ami megmutatkozik abban, hogy Arany és Hadi hangsúlyozott hasonlóságuk ellenére is látható módon különbözőek, de megmutatkozik az apró bakikban is, amelyeket elkövetnek. Vagyis emberi mivoltuk, elfedhetetlensége révén férkőzik be a mesterséges világba.
BODYSCAPE: Dar Winners
Tánc: Arany Virág, Hadi Júlia. Videó: Damien Pairon. Zene: Stephane Kozik. Szöveg: Znajkay Zsófia.
A CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivállal közös program, a Flanders on the move programsorozat keretében
Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2015. október 8.
