Horeczky Krisztina: Projekt vagy művészet?
Tünet Együttes: Sóvirág – avagy a létezés eufóriája – KRITIKA
Az a benyomásom, hogy Szabó Réka munkája – először a Tünet Együttes életében – projekt. Ezt az érzésemet erősíti meg a médiában mértéktelenül agyonhájpolt Fahidi Éváról és a próbafolyamatról forgatott, közösségi finanszírozásban, illetve annak reményében készülő dokumentumfilm (szintén Szabó saját rendezésben), a Sírással nem megyünk semmire. A sikeres projektek egyik sajátossága – ellentétben a művészettel –, hogy sosem szólnak hosszú távra...
Az utóbbi közel húsz évben kevés – kivált hazai alkotó fémjelezte – kortárs táncszínházi produkciót világított meg a média akkora reflektorfénnyel, mint Szabó Réka új munkáját. Amennyiben emlékeim nem csalnak (meg), a hajdani Compagnie Pal Frenaknak jutott ekkora figyelem, ráadásul a kilencvenes évek legvégétől egészen a második évezred elejéig. Azonban esetükben – túl az alapító táncos-koreográfus izgalmas, főleg karizmatikus személyiségén, különleges életútján – mindig az opus és annak sokáig újszerű esztétikája állt az érdeklődés fókuszában. Frenák Pál jó ideig franciaországi székhelyű, a honi kortárs társszcéna aranykorához sorolandó kompániája (több mint) telt házakat vonzott a Trafóba (is). Bozsik Yvette pályája volt még ennyire glamúros, az egyedi oeuvre több ragyogó darabja tükrében szintén méltán. A Sóvirág – avagy a létezés eufóriája azonban nem a rendezője, ellenben az egyik főszereplő, és a mű extremitása miatt keltett ennyire intenzív, sőt hisztérikus sajtókíváncsiságot.
Fotók: Birtalan Zsolt
Az idén október 22-én a kilencvenedik életévét betöltő Fahidi Éva az egyik legismertebb magyar holokauszttúlélő. A holokauszt-aktivista, az ún. „Szembenézés" emblematikus alakja 2004. július elsején tért vissza először fogsága egyik színhelyére, Auschwitz-Birkenauba, ahol hajdanán hat hétig raboskodott. Erre a látogatásra napra pontosan ötvenkilenc évvel az után került sor, hogy Debrecenből az utolsó előtti transzporttal a lágerba kényszerszállították a családjával (és sokadmagával) együtt egy marhavagonban. (Amúgy Auschwitz-Birkenaut szerinte a lengyel muzeológusok „barbár látványosság"-gá züllesztették.) Eztán írta meg a memoárját, az először Németországban megjelent Anima rerum – A dolgok lelkét, melyet 2005-ben, majd idén adtak ki magyar nyelven. A könyv Németországban a gimnáziumi történelmi tananyag része. Fahidi Éva részint az ún. Vergangheitsbewältigung, azaz a németek múlttal való, küldetéses szembenézése jegyében 2004 óta tart előadásokat a német diákságnak. Idén januárban Auschwitz felszabadításának 70.évfordulóján ő mondta az ünnepi beszédet Berlinben – Merkel kancellár előtt. Valamint több magyar holokauszttúlélő mellett mellékvádló és tanú volt az egyik utolsó élő auschwitzi lágerőr, a 300 ezer ember meggyilkolásában bűnrészességgel vádolt, 93 éves Oskar Gröning áprilisban kezdődött perében. (A kötetén túl fölhívom a figyelmet Bartha Ákos és Hosszú Gyula 2010-es, a hálón elérhető életműinterjújára.)
A Tünet Együttes identitásdarabjaihoz (Közhely, Nem emlékszem, hogy így neveltek volna, Ez mind én leszek egykor, Voyager 3 stb.) sorolható Sóvirág erősen szövegközpontú. A szövegeket a duó szereplői, Cuhorka Emese és Fahidi Éva írták, a dramaturg Peer Krisztián és Zsigó Anna. A koncepció szerint a mű az egymáshoz fizikai felépítésükben és lelkileg is hasonló(nak vélt) nők párhuzamosan futtatott életútjának mozaikdarabkáira épül – miközben a két nőt nem csak a több nemzedéknyi korkülönbség (közel ötvennyolc esztendő) választja el egymástól, hanem olyasmi is, ami az életet megkülönbözteti a sorstól. A problémák egyik sarkalatos pontja, hogy nem sikerült a nívójukban is eltérő, főleg rendkívül személyes, privát és „civil" szöveget jó színházi textussá formálni. A párbeszédek és a vallomásos monológok kevés kivételtől eltekintve mesterkéltek, nélkülözik az élőbeszéd természetességét, ahogyan a természetes helyzeteket is. Részint ebből eredt az a (prózai) színházi működésben általános, ám esetünkben abszurd szituáció, amikor Fahidi a premieren (is) egy villanásnyi pillanatra kiesett a szövegéből; merthogy itt olyannak tűnt mindez, mintha elfelejtette volna az életét. Emellett – bármennyire is unom – újra kénytelen vagyok szóvá tenni: a tudálékos kékharisnya benyomását keltő Cuhorka szövegmondása rendszeresen és zavaróan modoros, hát még akkor, amikor ennyire affektált szöveget mond. Fahidi Éva esete minden tekintetben más: noha a könyvén alapuló szöveg nívósabb, akármennyire rutinos interjúalany, mesélő, előadó és fölszólaló is, és akármennyire nem idegen tőle bizonyos exhibicionizmus, életében először lép(ett) színpadra. Ráadásul egy, a személyére épülő, kortárs mozgásszínházi duettben, komoly nyomás alatt. Az életkorát – amely önmagában figyelemre méltó – említettem, a lefegyverző szellemi és fizikai kondícióját még nem. Az utóbbi olyasmi, amivel ugyan ámulatot lehet kelteni (a mellettem kettővel ülő Fischer Ádám karnagy az est önjelölt kommentátoraként rendszeresen hangot is adott ennek), de ez a típusú ámulatkeltés nem azonos a katarzissal. Ahhoz elengedhetetlen a személyiség ereje is, és Fahidi Éva rendelkezik ezzel a megtanulhatatlan tulajdonsággal. Részint ezért, hogy a nagyjából másfél órás darab kvázi második részében – onnantól tehát, amikor megjelenik a színen, hátán egy szimbolikus erővel is bíró, preparáltnak tetsző gólyával, amelynek a szárnyai olyanok, mintha angyalszárnyak volnának. Az egyszerre mellbevágó és megrendítő pillanat azonban az, amikor (immár szárnyak nélkül, ami önmagában jelentéssel bír, hiszen a szárny szakrális jelkép) elmondja, milyen is az ő „Auschwitz-tabló"-ja. Tökéletesen tárgyilagos tónusban, már-már szenvtelenül (és nyilvánvalóan sokadszorra) sorolja a négy képet. Majd közli: amikor a huszadik születésnapján utazott haza a vonaton, vissza Debrecenbe, már nem volt egyetlen ember sem, aki tudta volna, hogy hány éves. (Nekem ez volt az előadás érzelmi csúcspontja.) Előtte elmesélte (harmadik kép), amikor a tizenegy éves húgát, a nála nyolc esztendővel fiatalabb Gilikét, és az akkor harminckilenc esztendős édesanyját látta a gázkamrák felé menni, egymás kezét fogva.
Ezek azok a percek, amelyekben megmutatkozik a Sóvirág (egyik) hibája is; jóval hangsúlyosabbnak kellene lennie, hogy Cuhorka emlékképei, kis színesei (eltekintve azoktól az epizódoktól, amelyek a már nem élő, imádott nagymamájával kapcsolatosak) mennyire banálisak, sőt, bornírtak Fahidi Éva történetéhez képest. Ám ennek érzékeltetéséhez Cuhorka Emese (még) nem elég kvalitásos előadóművész. Emellett nem fedeztem föl a lényegi rokonságot, kiváltképp nem az alteregóságot a két nő között, ahogyan nem éreztem közöttük a szimbiózist sem; merthogy számomra nem az a lényegi rokonság kétségtelen bizonyítéka, hogy Fahidi fiatalkori, gyönyörű ruháját mintha a dekoratív, modellalkatú Cukorkára szabták volna. Ez puszta külsőség, felszín. Ezért is hiszem, hogy Cuhorka Emese nem volt jó választás; és noha a kritikus ahogyan nem instruál, úgy nem is oszt szerepet, főleg nem utólag, jóval alkalmasabbnak, sőt, ideálisnak tartottam volna Fahidi párjának a szólistaként is kiváló, egyéniségként is markáns Szabó Rékát, vagy a Tünet Együttesnél már vendégeskedett Szabó Márta színésznőt.
A produkció mozgásanyagáról szólva: a meglehetősen halovány és jellegtelen koreográfiára részint érvényes az, amit a textusról írtam, azaz, hogy nem mentes a modorosságtól, ugyanakkor az érzelgősségtől sem – gondolok itt a mű végén az ún. „nagy tánc"-ra, amelyben bár szép, amikor Cuhorka ölében ül Fahidi (akár egy gyerek), és egy görgős (irodai) karfás székben gurulnak a térben. A műben utalnak Fahidi Éva öröklött gerinc-rendellenességére (púposságára), amelyet – tudom – az ún. Klapp-módszerrel orvosoltak. Továbbá arról is olvastam, hogy hároméves korától járt Perczel Karola debreceni mozgásintézményébe, a Piac utca és a Miklós utca sarkára. Perczel később az Andrássy úti dalszínház balettkorrepetitora és mozdulatművésze lett. Ő volt továbbá a mozdulatművészet (orkesztika) egyik hazai papnője, Berczik Sára nagynénje, később a nevelőanyja, tanítója-mentora. Fahidi Éva – túl a bámulatra méltó ruganyosságán, hajlékonyságán, amely enyhén szólva is rácáfol a gerincproblémájára – tanúságát adja annak is, hogy kifinomult és magas fokú a mozgáskultúrája, ám ezt nem/sem aknázza ki a produkció. Meggyőződésem ugyanis, hogy az elvileg téttel bíró Sóvirágban benne volt (és talán most is benne rejlik) egy nagyon mély metafizikai darab lehetősége, amely hatásában, kifejezőerejében a butoh-hoz lehetett volna hasonlatos. Hiszen a butoh (egyik) vízjele, hogy sűrített formában – akár egy haiku – szól az emberi létezés esszenciájáról: az egyedüllétről/magányról, a halálról, az elmúlásról és az elillanó életről. Nem szólva arról a jellegzetességről, hogy a butoh-táncosok gyakorta hány (sok) évesen léptek (még) színpadra szólóval. Meglepő (volna) számomra, ha a kortárs japán táncstílus és a Sóvirág közötti evidens kapcsolódási ponto(ka)t Szabó nem ismerte (volna) föl.
A Sóvirág – amelyet a Vígszínház a repertoárjára kíván venni – számos értelemben egy elszalasztott lehetőség. Ilyen sok van, hasonlóképp a sikerületlen, fiaskós darabokhoz. Ennél tehát lényegesebbnek tartom szóvá tenni, hogy a projekte(ke)t szakadéknyi távolság választja el a művészettől. Merthogy az a benyomásom, hogy Szabó Réka munkája – először a Tünet Együttes életében – projekt. Ezt az érzésemet erősíti meg a médiában mértéktelenül agyonhájpolt Fahidi Éváról és a próbafolyamatról forgatott, közösségi finanszírozásban, illetve annak reményében készülő dokumentumfilm (szintén Szabó saját rendezésben), a Sírással nem megyünk semmire. A sikeres projektek egyik sajátossága – ellentétben a művészettel –, hogy sosem szólnak hosszú távra, pillanatnyi jellegűek, az ötletet megpróbálják sokszorosítani, újrahasznosítani (értsd: annyi bőrt húznak le róla, amennyit tudnak), és ha a projekt nem fial elég pénzt, rögvest abbahagyják. Ab ovo: a projektet maga a projektgazda sem veszi/veheti komolyan. (A projektek további sajátosságairól részletesen ír Valerij Panyuskin az orosz oligarchák emelkedéséről, de főleg bukásáról szóló tényfeltáró kötetében, a Luxus orosz módrá-ban.) Függetlenül a Sóvirág jövőjétől, meggyőződésem, hogy ez a Tünet Együttes számára zsákutcás tévút; tőlük nem csak súlyosan imázsromboló, hanem felettébb kínos is volna egy ún. holokauszt-projekt.
Tünet Együttes: Sóvirág – avagy a létezés eufóriája
Szereplők: Cuhorka Emese, Fahidi Éva.
Rendező: Szabó Réka. Dramaturg: Peer Krisztián, Zsigó Anna. Fény: Szirtes Attila. Kosztüm: Szűcs Edit. Speciális kellék: Haraszti Janka.
Vígszínház Házi Színpad, 2015. október 13.
