Szoboszlai Annamária: Urak és hölgyek a padlón
Gera Anita és a Magyar Táncműhely: X, Y, Z – KRITIKA
Egy bátrabb absztrakció révén a téma élesebb, direktebb megfogalmazást nyerhetne. Persze lehet, hogy a koreográfus-rendező valamiféle ellenpontképzésre törekedett, hogy még se legyen olyan rideg, lelketlen, elviselhetetlen az a grafitszürkeség... Persze így is működik a körben táncolt technó-csárdás, a szerelmes talajbalett, és (nagyon-nagyon) a nyelvnyújtogatós törzsi tánc, de a kevesebb ez esetben bizonyosan több lenne, nem limonádésodna a feketeleves.
Sokan a zsigereinkben érezzük, hogy valami nagyon félre csúszott ebben a mi korunkban. És most nem a papírpohárban szervírozott kávéra gondolok. Magasabb fordulatszámra kapcsolt az emberiség, rohan a reggeltől az estig. Két fogmosás közt lassítani alig mer, nehogy lemaradjon a... valamiről. FB, tévé, mobiltelefon, információs és fogyasztói táradalom, felszínesség, ébren-szendergés, a minden-relatív és a minden-igaz-és-semmi-sem-az filozófiája. Unalomig ismert és már-már elkoptatott kortéma ez, melynek megközelítésmódjai sem mutatnak túlzott változatosságot és elemzőkészséget. „Ebben az x-y-z-vel már nem leírható térben létrejövő kapcsolati rendszer maga is virtuális, vagy tényleges, valós hálózat? Egyáltalán, milyen új koordináták mentén tájékozódva tudjuk eldönteni, mi valós és mi virtuális? Ha már a kommunikációban résztvevő személyek (személyiségek) hitelességét illetően is jogosak a kételyeink, mennyi esélyünk van arra, hogy a „társalgás" feltételei (pl. igazmondás, relevancia, kompetencia, stb.) teljesüljenek?" – olvasható az X, Y, Z beharangozójában.
Abdulwahab Nadia, Bora Gábor, Vetési Adrienn és Bot Ádám / fotók: Jókúti György
Fontos kérdések ezek, vegyük komolyan őket, még ha egyre kevésbé is vagyok biztos abban, hogy a lényeget érinthetik.
Az X, Y, Z négy táncosa (Abdulwahab Nadia, Bora Gábor, Bot Ádám, Vetési Adrienn) fáradhatatlanul ropja könyökölve, magasba szökkenve, körtáncot járva, kifutót imitálva, s hibátlanul rogynak össze, támadnak föl újra meg újra, mikor annak eljön az ideje. Alapjában véve szórakoztató a műsor. Szépek a grafitszürke öltönyök, csinosak a fekete-fehér, aranydíszes kisestélyik. Változatos a zene, felsorolni sem tudnám, mi minden hangzik el itt az etno-technótól kezdve az olasz diszkózenén át a klasszikusig. A fény időről időre elhozza a félsötétben táncolók számára a „megvilágosodás" röpke pillanatait, de van úgy, hogy „átver", s az álomból újabb álomra ébrednek a jól öltözött színpadi földlakók, akik keresnek... Keresnek kapcsolatot, kapcsolódást, a másikat, önmagukat. Az egymás után fűzött, különböző korokra utaló táncok újraalkotott/átírt hibridjei ironikus fényben tüntetik fel előadóikat. Nem beszélve arról a bizonyos olaszdiszkó-jelenetről, amelyben a jellegzetes csípőriszálás eksztatikus pillanatában Bora Gábor ledobja magáról feszes zakóját, s immár fedetlen felsőtesttel vezérli tovább kis színpadi kompániáját. Máskor, más helyen ilyenkor sikítanak a lányok. Itt nem lehet, mert ez mégiscsak táncszínházi előadás, de persze az emberből előbuggyan a helyénvaló nevetés, miközben érzi, hogy a pillanatnak sokkal, de sokkal jobbat tenne, ha véresen komoly szatíra lehetne az, ami gagyi, ha a koreográfus őrizkedne a nézővel való összemosolygás lehetőségétől is, s ha az egész darab sajátjává tenné azt a fajta bestiálisan szenvtelen ferde pillantást, mely Bot Ádám sajátja. Míg eleinte Bora Gábor zömök kőszikla alakja, úgy az előadás egy bizonyos pontján – kicsit a felén túl – ez a fiatalember, Bot Ádám szervezi a színpad erőterét, lényegében ő ad értelmet, irányt minden megmozdulásnak. Ő a „fekete lyuk", minden, ami a színpadon látható, az ő csont vékony, csupa ideg, hideg alakjában vész el. Eljátszom a gondolattal, vajon milyen képet öltene az előadás, ha a két, rongybabamód szertelenkedő-zúzó-riszáló, életteli táncosnő előadóként nagyobb távolságot tartana a táncolt karaktertől (bár a karakter esetünkben inkább idézőjelben értendő, hisz távolság híján nincs lehetőség a megszületésére), ha a mozdulatokban nem önmagukat keresnék, hanem a mozdulatokat mintegy végrehajtókként formálnák meg (legalább a sötét jelenetekben), ahogy azt a férfiak teszik. Egy bátrabb absztrakció révén a téma élesebb, direktebb megfogalmazást nyerhetne. Persze lehet, hogy a koreográfus-rendező valamiféle ellenpontképzésre törekedett, hogy még se legyen olyan rideg, lelketlen, elviselhetetlen az a grafitszürkeség... Persze így is működik a körben táncolt technó-csárdás, a szerelmes talajbalett, és (nagyon-nagyon) a nyelvnyújtogatós törzsi tánc, de – megint csak Bot Ádámra kell hivatkoznom – a kevesebb ez esetben bizonyosan több lenne, nem limonádésodna a feketeleves.
Elöl: Bora Gábor
Az X, Y, Z-t jegyző Gera Anita láthatóan közel keseredik Kovács Gerzson Péter markáns feketéihez mind mozdulatformálás, mind karakterrajzolás, mind téma tekintetében. Ismerős számára a sötét tónus, hisz nem egyszer bálozott (Profana, Bankett, Örök élet termékek) KGP síró-nevető, nagyon szerethető clownjaként. De hogy lehet másként, geraanitásan? Ezt kell megtalálni, a leginkább passzoló poharat/bögrét/csuprot/serleget.
X, Y, Z (Magyar Táncműhely)
Zene: Wondawulf. Fény- és látványtervező: Kovács Gerzson Péter. Koreográfus: Gera Anita.
Előadók: Abdulwahab Nadia, Bora Gábor, Bot Ádám, Vetési Adrienn.
Nemzeti Táncszínház, Marczi Közösségi Tér, 2015. október 27.
