Antal Klaudia: Ember vagy robot?
Antony Hamilton Projects: Black Project 1 / MEETING - KRITIKA
Bármennyire is elgondolkodtató és a figyelmet száz százalékig lekötő előadás a Black Project 1, az est második produkciója, a Meeting messze túlszárnyalja azt. Nem lehet eldönteni, hogy amit Hamilton és Alisdair Macindoe csinál, az művészeti alkotás, vagy technikai kísérlet.
Az ausztrál koreográfus, Antony Hamilton Black Projekt 1 és Meeting című előadásait csak azok nézzék meg, akik nem félnek szembesülni a bennük és a világban lakozó sötétséggel, akiknek van bátorságuk feltenni azt az önismereti kérdést, hogy valóban a saját sorsuk irányítói-e.
Black Project 1 / Fotó: Dian Mcleod
Október 29-én a Trafóban, az est első etapjaként Hamilton és Melanie Lane Black Project 1 című duettjének poszt-apokaliptikus világába zuhanunk és hirtelen a létezés legsötétebb bugyraiban találjuk magunkat. Vajon tényleg a sötétség kebelezett be minket, vagy belőlünk árad ez az áthatolatlan feketeség – merül fel bennem a kérdés a színpad sötétségében alig látható fekete alakok fürkészése közben. Olyan, mintha Cormac McCharty Az út című regénye elevenedne meg előttünk: hamu szitál a láthatatlan égből, a nap többé már soha nem süt ki, és csupán ketten maradtak ezen a világon, akik a nagybetűs Vég felé bandukolva keresnek valamit, valami jót, ami túlélhette a pusztulást. De kik ezek a feketére mázolt alakok? Emberek vagy robotok? A két táncos mozgására a repetitív, mechanikus, már-már robotszerű mozdulatok a jellemzők. Köszönhetően a fokozott nézői koncentrációnak – amelyre többek között azért is van szükség, hogy a sötét háttér előtt mozgó fekete alakok mozgását követni tudjuk – világosan látszik, hogy bizony a repetitív mozgás sosem tud ugyanaz lenni, hogy az emberi tényezők sosem kiiktathatók. A sötétben botorkáló alakok a látszat ellenére emberek, akik egy ponton ezüstszínű festékszórót ragadva megpróbálnak egyfajta védőpajzsként szolgáló köröket rajzolni maguk köré, a vonalak azonban sehogy sem érnek össze, így nem tud kialakulni a mágikus erővel bíró kör. Aztán hirtelen a fekete háttéren ezüstcsíkok jelennek meg, a táncosok pedig elkezdik követni ezeket a vonalakat, melyekről hamar kiderül, hogy nem vezetnek sehová. Hiába lelnek a szereplők a padló egyik rejtett zugában apró ezüstszínű gombolyagokra, Ariadné fonala nem tudja kivezetni őket az útvesztőből, csak még mélyebbre rántja őket a sötétségbe: olyannyira, hogy az előadás végén, mikor a figyelmünket eltereli a pulzáló fényjáték és az egyre hangosabb zajzene, a két táncost teljesen elnyeli a sötétség.
Black Project 1 / Fotó: Dian Mcleod
Bármennyire is elgondolkodtató és a figyelmet száz százalékig lekötő előadás a Black Project 1, az est második produkciója, a Meeting messze túlszárnyalja azt. Nem lehet eldönteni, hogy amit Hamilton és Alisdair Macindoe csinál, az művészeti alkotás, vagy technikai kísérlet. A színpadon három kottaállványt, két táncost és hatvannégy metronómszerű hangszert látunk. Miután az apró robotikus hangszerek, a fadobozra erősített ceruzák elkezdik verni a ritmust, a táncosok, mintegy parancsszóra mozogni kezdenek. A táncosok mozgása, akárcsak a Black Project 1-ben, repetitív, azonban sokkal gazdagabb jelentéssel bír. Két változásra képtelen embert látunk, akik a szokásaik rabjai: ugyanazt a cselekvéssort hajtják végre, illetve ugyanazokat a kérdéseket teszik fel újra és újra, éppen úgy, mint mi, hétköznapi emberek. A legszemléletesebb példa erre, mikor a táncosok úgy lépnek párbeszédbe egymással, hogy csupán számokat (one-two-one-four-three) ismételgetnek. A dialógus láthatóan nem vezet, nem fejlődik sehova, amit az is jelez, hogy többszöri próbálkozás után tudnak csak eljutni tizenegyig a számolásban. A kimondott számok intonációjával és azok ismétlésével pedig megidézik a naponta feltett idegesítő és szemrehányó kérdéseket.
Meeting / Fotó: Gregory Lorenzutti
De kinek, vagy épp minek vannak a táncosok alárendelve? Az egérfogókra emlékeztető kütyük kérlelhetetlenül diktálják az iramot, amit az előadóknak komoly kihívás követni. Olyan, mintha valaki egy írógéppel épp most vetné papírra, hogy a szereplőknek – egyszerű marionett bábukként – mit is kell tenniük. Bár a táncosok emelik fel és engedik le karmesterszerűen a kezüket, az irányítás mégsem náluk, hanem az egérfogóknál van. Az ember csapdába esett.
Meeting / Fotó: Gregory Lorenzutti
Az a tény azonban, hogy Macindoe egy használati tárgyat, egy ceruzát használt fel a hangszer elkészítéséhez, fontos következménnyel bír: mivel a ceruza egy olyan eszköz, amelyet a hétköznapokban az ember gondolatainak leírására és önkifejezésére használ, az apró kis dobozkák emberivé, élettelivé válnak. Ráadásul az általuk megszólaltatott zene lenyűgöző; ha az ember becsukja a szemét, akkor egy egész zenekart lát maga előtt, és meglepődik, amikor kinyitja: csupán hatvannégy egérfogó hever a színpadon. A Meeting és a Black Project 1 egyaránt azt kutatja, hogy miként válhat valami emberivé.
Black Project 1 / MEETING (Antony Hamilton Projects)
Black Project 1
Koncepció és koreográfia: Antony Hamilton. Videó: Olaf Meyer. Zene: Robert Henke, Mika Vainio, Vainio and Fennesz. Táncosok: Antony Hamilton, Melanie Lane.
MEETING
Rendező, koreográfus és előadó: Antony Hamilton. Hangszertervező és -építő, zeneszerző és előadó: Alisdair Macindoe. Fénytervező: Bosco Shaw. Jelmeztervező: Paula Levis.
Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2015. október 29.
