Turbuly Lilla: Disszonáns szépség
Saburo Teshigawara – Rihoko Sato: Obsession / Megszállott – KRITIKA
Ha az összbenyomást próbálom szavakba önteni, talán az artisztikus disszonancia és a kifinomult látványvilág együttese közelít hozzá. Azt azonban még ennél is nehezebb megfogalmazni, miért maradt bennem hiányérzet, miért nem tudtam közelebb kerülni ehhez a kétségtelenül különleges, aprólékosan kidolgozott, látványos előadáshoz.
Tizenegy év telt el Sabura Teshigawara első budapesti vendégszereplése óta. 2004-ben a Bonesin Pages című koreográfiát hozta el a Trafóba, és a kritika már akkor a japán táncművészet nagy veteránjaként írt róla. Most egy 2009-es koreográfiáját, az Obsessiont láthattuk ugyanott.
Mennyit tesz hozzá egy mű befogadásához, ha tudjuk, hogy mi inspirálta a művészt? Konkrét válasz nyilván csak az adott mű és az adott inspirációs forrás ismeretében adható, de ha ezt az információt az előadás színlapja kiemelt helyen közli, feltételezhetjük, hogy fontos tudnunk róla, kulcsot, értelmezési lehetőséget adhat a kezünkbe. Lelkiismeretes diákként ezért az előadás előtt megnéztem Luis Bunuel és Salvador Dali 1929-es rövidfilmjét, Az andalúziai kutyát. Ezek után szürreálisan építkező, ellentmondásos, az agressziót sem nélkülöző férfi-nő kapcsolatot ábrázoló, történetet csak nyomokban tartalmazó, képi világában erős koreográfiára számítottam – nem alaptalanul.
A színpadi díszlet is utal a filmre: ott a szoba berendezésének meghatározó elemei a székek, itt egy asztal mellett nyolc szék alkotja a díszletet. Az előadás egy sajátos székfoglaló tánccal kezdődik: a két táncos egyiktől a másikig rohanva keresi a helyét, és ha ideiglenesen megtalálta, leülve táncolni kezd. Ekkor történik az is, hogy Sabura Teshigawara véletlenül belerúg az egyik szék lábába, és ezt csak azért említem, mert ez az egyetlen aprócska malőr a maga emberi esendőségével a hatvanpercnyi koncentrált, hajszálpontos táncosi jelenléthez képest csak még jobban felhívja a figyelmet arra, hogy a 35 éve színpadon lévő Teshigawara milyen kivételes fizikai kondícióban van.
Saburo Teshigawara és Rihoko Sato
A látvány másik meghatározó eleme a fekete-fehér színvilág és a fények megkomponáltsága. A nyolc, az előadás második felében már szanaszét heverő székhez nyolc, állítható magasságú lámpa is tartozik, amelyek adott esetben, tartókötelük segítségével hintáztathatók is. Így röpködő szentjánosbogarakat idéznek, amelyek Japánban az elmúlás jelképei. Játszanak az árnyékokkal is: az egyik jelenetben Rihoko Sato széttárt combjainak óriásira nagyított árnyéka között jelenik meg hol a táncosnő fejének, hol Teshigawara testének árnyéka – szeretkezésre és születésre egyszerre utaló látványt hozva létre.
Az előadás zenei világa – ez is a koreográfus válogatása – egyrészt repetitív zörejzenéből, másrészt Eugene Ysaye belga hegedűművész és zeneszerző hegedűszonátáiból áll össze.
„A tánc célja nem információk közlése. A táncban egyedül az fontos, hogy életteli-e vagy sem" – idézi a színlap Teshigawarát. És valóban, történetről a Megszállott esetében nem beszélhetünk. Az etűdök egy részében a két táncos nem is találkozik, közvetlen fizikai kontaktus – ha a már említett árnyékjelenetet nem számítjuk – az előadás egy-két pontján jön csak létre közöttük. A leghangsúlyosabban abban az etűdben, ami rímel Az andalúziai kutya egyik részletére: ahol a férfi erőszakkal közeledik a nőhöz. Itt ez jóval visszafogottabban, alig érintésekkel vagy éppen csak a táncosnő testéhez közelített kézmozdulatokkal, mégis a címben jelzett megszállottságot közvetítve jelenik meg.
Saburo Teshigawara és Rihoko Sato
A kézmozdulatok egyébként sem kerülhetők meg ennél az előadásnál. A kéz fontos motívum Az andalúziai kutyában, és különös hangsúly esik rá a koreográfiában is. A kézfejek, a csuklók és az ujjak szinte külön életet élnek, sokkal jobban szem előtt vannak, mint ahogy azt a hazai táncelőadásokban megszoktuk. A végtagok – ideértve most már a lábakat és a tekeredő, kiforduló, lendülő, csapkodó karokat is – közvetítik azt a nyugtalan vibrálást, aszimmetriát, mely a mozgások egyik jellemzője. Egy ízben ebbe még egy madárparódia is belefér. Máskor éppen Rihoko Sato lassú, álmatag mozdulatai és a hozzá közelítő, de egy láthatatlan falról mindig visszapattanó Teshigawara elbukásai és felkelései teremtik meg a disszonanciát.
Ha az összbenyomást próbálom szavakba önteni, talán az artisztikus disszonancia és a kifinomult látványvilág együttese közelít hozzá. Azt azonban még ennél is nehezebb megfogalmazni, miért maradt bennem hiányérzet, miért nem tudtam közelebb kerülni ehhez a kétségtelenül különleges, aprólékosan kidolgozott, látványos előadáshoz. Nem a szürrealitása miatt, egyrészt mert az jó esetben magával repíthetne, másrészt mert a Megszállott nézhető a realitás felől is. Nem az idegenségélmény miatt, mert bár folyamatosan ott motoszkál az emberben, hogy esetleg számára nem, vagy alig kódolható utalások felett siklik el, mégsem gondolom, hogy ez egy Japánra szabott előadás volna. Talán éppen az az élettel telítettség hiányzik belőle, amit Teshigawara a tánc lényegének nevez. Marad a művészet, a kifinomult forma és a távolság.
Saburo Teshigawara – Rihoko Sato: Obsession / Megszállott
Előadók: Saburo Teshigawara, Rihoko Sato.
Díszlet, fényterv, jelmez, zene-összeállítás: Saburo Teshigawara. Fény: Sergio Pessanha. Hang: Tim Wright. Koreográfia: Saburo Teshigawara.
Trafó Kortárs Művészetek Háza, 2015. november 14.
