Szoboszlai Annamária: Hova tűnnek a királyok?
Sivasakti Kalánanda Táncszínház: A csodafa tündére – KRITIKA
A csodafa tündére nem maszkírozza magát indiainak, és nem nélkülözi az alkotói leleményt sem (bár ez utóbbiból szívesen látnék többet!). Egyes részek bájos humorukkal hatnak, mint például az a jelenet, melyben a szolgahad fülét-farkát behúzva sertepertél a nyugtát nem lelő, egyre haragosabb király körül. Vagy mikor a király kidüllesztett mellkassal szeli a habokat, útban a tündér felé.
Ha a nő felvont szemöldök alól vetett pillantása a férfi szívébe fúródik, az többé nem ura érzékeinek. Átkel a tengereken, hogy meglelje az álmában látott tündért, élete társát. Ha minden jól megy – és egy mesében általában minden jól megy –, a szerelmes szívek egymásra találnak, miután megküzdöttek a gonosz ráksaszákkal. De hol éljünk? Itt kezdőd(hetné)nek a bajok, ha – még egyszer mondom – nem egy meséről lenne szó. Mert bár a tündérlány a tenger mélyét óhajtja lakhelyükül, a király pedig pompázatos udvarát, sikerül közös nevezőt találniuk: isteneikhez imádkoznak, akik meghallgatva kérésüket, bebocsájtják őket az Égbe. És hogy a trón se vesszen el, helytartónak egy majmot nevez ki a bölcs király... Ezen a ponton erős késztetést érzek a történet politikai-közéleti aktualizálására, de mivel a koreográfus Somi Panni sem teszi, hát e sorok írója is távol tartja magát napjaink majmaitól.
Fotók: Kresmery Pap Réka
A Somi Panni vezette Sivasakti Kalánanda Táncszínház legújabb bemutatója, A csodafa tündére finoman ötvözi a dél-indiai klasszikus mozgásvilágot a modernnel. A komolyabban vett „kortárs" jelzőt – ellentétben például a Táncszínház egy korábbi darabjával, a Csakramálával – ez esetben nem használnám, mivel A csodafa tündére színházfelfogás, dramaturgia, mese-narráció tekintetében hagyományos utat jár. Ehhez képest mozgásanyag szempontjából a hagyomány oldaláról történő megközelítés eléggé ingatag lábakon áll, már ha arra gondolunk, hogy a laikus néző számára „tradicionálisnak" tűnhetnek az előadást felépítő lépések, kombinációk, 
gesztusok, míg az avatottabb szem számára lényegükben térnek el a tradíciótól, vagy épp köszönőviszonyban sincsenek vele. Egy jávai élményemet tudom ezzel kapcsolatban felidézni, amikor is volt alkalmam rácsodálkozni arra, milyen, ha egy európai táncosnő dupla-tripla (és még ennek négyzetére emelt) tempóban adja elő az udvari táncok egyikét – mai spanyol rockzenére. Az eredmény meghökkentő. Egyébként, amit hiányoltam az előadásból, az talán épp ez a fajta – és ezen túl menő – szabadság, de nem a „minden áron való" szabadság, hanem az, amely a még közvetlenebb megszólalás, s az expresszivitás jegyében születik. Amennyire expresszív tud lenni egy történetmesélő kathak vagy egy bharatanatyam a karok, a szemek és a fej kimunkált játékával, annyi expresszivitást lehetne magába szívnia egy mai, klasszikus indiai alapokra épülő táncszínpadi előadásnak is akár a választott zenék, akár a mozgás és a gesztusok újszerű és mai megfogalmazása, akár a színpadkép terén. A csodafa tündére mindemellett nem maszkírozza magát indiainak, és nem nélkülözi az alkotói leleményt sem (bár ez utóbbiból szívesen látnék többet!). Egyes részek bájos humorukkal hatnak, mint például az a jelenet, melyben a szolgahad fülét-farkát behúzva sertepertél a nyugtát nem lelő, egyre haragosabb király (Németh Tamás) körül. Vagy mikor a király kidüllesztett mellkassal szeli a habokat, útban a tündér felé. Nem mehetek el szó nélkül a – többek közt – hajó orrának szerepét betöltő (elnézést kérek előre, amennyiben a nem csekély távolságom a színpadtól nem tette volna lehetővé a felismerést) Szűcs Judit mellett sem, akinek minden egyes rezdülése magában hordozza a komikum kibontakozásának lehetőségét. Hasonlóan üdítőleg hat Palics Katalin, aki magas termetével, világos, göndör, s ráadásul lófarokba fogott hajával korántsem idéz indiai táncosnőt (miért is kellene neki), mégis az arcán sugárzó mosoly jelenséggé teszi a színpadon.
A tündér szerepében Gubányi Gréta méltóságteljes jelenlétével, áradó nyugalmával, finom és pontos mozdulataival igéz. Mesebeli párját, Németh Tamást már nem tudom ennyire egyszerűen jellemezni, talán mert az előadáson többször is azon morfondírozom, vajon miből adódik különös testtartása (előretolt medencéje). Ez az indiai férfitáncosok sajátja, vagy része a jellemábrázolásnak? Mindenesetre a Gubányi Grétával táncolt duett beszédesen vall férfi és nő kapcsolatának, szerelmének finomságairól, erőviszonyairól, lehetséges teljességéről.
Ami véleményem szerint vitatható összetevője/része az előadásnak, az a Lerch István jegyezte zene, pontosabban az indiai zenén felül elhangzó zenei egyveleg, amelyből például ismerős téma is kihallható. A tündér keresésére induló király Vangelis zenéjét (1492, a Paradicsom meghódítása) idéző dallamfoszlányra szeli a hullámzó habokat. Nem mondom, van ebben némi irónia, de mivel az előadás maga nem űz „kettős játékot", az egyszeri geg önmagáért való lesz.
Végül jöjjön a majom. Indiában a majom szent állat, így érthető, miért válik a mesében a király helytartójává. Számunkra azonban mégiscsak különös, hogy az előadás kezdőképén egy majom (még ha báb is) ül a trónuson, s szolgahad dongja körül. Hogy lehetséges az, hogy ennyire együgyű legyen az ember, s lesse egy majom kénye-kedvét? A majom „hordozója" (Vesztl Zsófia bábművész), s egyben a darab narrátora ki is hangosítja a belső kérdést: mi történhetett itt, hogy egy majom az úr? Én személy szerint valamiféle parabolára készülök az emberi ostobaságról – helyette tündérmesét kapok. Végül is, jól van ez így, bár azt hiszem, egy majom az elnöki székben ma már megrökönyödést keltene Indiában is.
A csodafa tündére (Sivasakti Kalánanda Táncszínház – Nemzeti Táncszínház)
Zene: Lerch István. Szöveg: Péri Benedek. Díszlet kellék: Oldal István. Jelmez: Csekő Etelka. Koreográfia: Somi Panni.
Táncosok: Németh Tamás, Gubányi Gréta, Horváth Hanka, Kunvári Krisztina, Palics Katalin, Pethő Kincső, Somi Panni, Szűcs Judit, Zboray Antónia. Közreműködik: Vesztl Zsófia bábművész.
Marczi Közösségi Tér, 2015. november 16.
