Kutszegi Csaba: Don José, a sorozatgyilkos
Bizet – Scsedrin – Barta: Carmen – KRITIKA
...valami fel tudja dobni a lelki zombikként vegetáló társaságot: izgi, átöltözős-átlényegülős túlélő-show-szerű szerepjátékba kezdenek (természetesen a Carmen szereplőinek ruháiba és bőrébe bújnak), ám nem is sejtik, hogy ha a 19. századi érzelmeket keresztezik a 21. századi kiábrándult, öldöklő cinizmussal, jó páran nem fogják túlélni a show-t.
Romlott társaság dögunalmas fogadáson éli dekadens világát; fölöttük és közöttük egy hajdani „igazi" élet szálkás emlékképei: délibábszerűen tótágas rozoga arénatákolmány a légtérbe magasodva, a kerek asztalok és a szaggatottan ténfergő-kommunikáló vendégek között pedig szintén megmunkálatlan deszkákból készített faalakok, melyek tán az egykori aréna szellemei, de ma már csak ruhafogasnak jók. Az egyik közülük – mint Rodin Gondolkodójának kiaszott facsontváza – az előadás kezdete előtt a leeresztett függöny előtt kuporog, fakeze és fatérde között vörös rózsa virít. Ugyanolyan rózsa, mint amilyet a Merimée-elbeszélés alapján készült, Bizet komponálta Carmen-operában dob a címszereplő az iránta (eleinte) bántóan közömbösnek mutatkozó Don José tizedes elé. Ezzel a rózsával kezdődött minden...
De a Barta Dóra koreografálta-rendezte Carmenban az igazi szenvedély már csak halvány
emlék. Nincsenek valódi nők, igazi férfiak, nincs valódi arénában nemes küzdelem, igazi bika és valódi vérszag, a délibábaréna közepébe vetített mozgóképen a torreádor egy hepciás kis űrlény-bábu, akit a festett tehén külsejű bika egyetlen jól irányzott mozdulattal kirepít a világűrbe. A társaság a bejátszást kitörő tapssal ünnepli, majd szaggatott mozgással éli tovább ingerszegény műanyag életét. A későbbi Carmen (Bányai Mirjam Léna) fekete csipkés estélyije alól tündöklően áttetsző tangás fenekét partnere kötelességszerűen és unalommal simogatja, mintha munkaidő vége felé a századik sárhányót törölgetné egy kézi autómosóban. Szép új világ – mondhatnám malíciával, de ez már annál is rosszabb.
Azonban valami fel tudja dobni a lelki zombikként vegetáló társaságot: izgi, átöltözős-átlényegülős túlélő-show-szerű szerepjátékba kezdenek (természetesen a Carmen szereplőinek ruháiba és bőrébe bújnak), ám nem is sejtik, hogy ha a 19. századi érzelmeket keresztezik a 21. századi kiábrándult, öldöklő cinizmussal, jó páran nem fogják túlélni a show-t. Azt gondolom, elárulhatom: Barta Dóra és Réczei Tamás dramaturg mai Carmenjában Don José (Földesi Milán) nem csak a gyönyörű cigánylányt öli meg féltékenységből, hanem előtte végez a Szóka Roland táncolta Garciával, aki ebben a feldolgozásban Carmen egyfajta bűntársa, szeretője, tán futtatója és/vagy stricije is, aztán Escamillóval is (Katonka Zoltán), aki nem annyira torreádor, mint inkább egy imponáló, némileg titokzatos celeb. Egy hulla helyett három – ennyi el is várható egy romantikus szövegkönyv kétszáz éves fejlődéstörténetétől.
Földesi Milán és Bányai Mirjam Léna
Újra-feldolgozni és újraértelmezni necesse est (értsd: ugyanúgy kötelező, mint hajózni). Ám igen nehéz feladat. A legtöbbször nehezebb, mint minden előzményt megtagadni. A megtagadásra és az újraértelmezésre egyaránt szükség van, hiszen ha csak folyton megtagadnánk, szegényebb lenne az életünk, és nem is lenne folytatólagos (megtagadás nélkül meg csak feszt unalmas köröket rónánk).
A Carmen-történet kifejezetten kiált az újraértelmezésért, táncos feldolgozásainak zenei alapja is a legtöbbször egy újraértelmezés: Rogyion Scsedrin 1967-ben Bizet-részletekből komponált-szerkesztett Carmen-szvitje. A zeneszerző az opust feleségének, Maja Pliszeckajának alkotta, az első koreográfiát rá a nemrég 89. életévében elhunyt világhírű balerina testvére, Azarij Pliszeckij készítette. Az egyfelvonásos balettot az igen sikeres moszkvai bemutató után azonnal betiltották (a hivatalos körök túlzottan erotikusnak találták), ennek ellenére a magyar közönség (köztük jómagam) már 1972-ben láthatta a darabot a Kubai Nemzeti Balett Erkel színházi vendégszereplésén (a címszerepet akkor egy másik tánctörténeti legenda, Alicia Alonso táncolta). A Kecskemét City Balett előadása a zenén kívül semmiben nem hasonlít az eredetire.
Bányai Mirjam Léna és Katonka Zoltán
De Barta Dóra még a zenét is megbontotta. Az elején és később is, az előadás különböző helyein társasági morajlással aláfestett hosszú csöndek tördelik a kompozíciót. Ez a már nem egyszer látott-hallott eszköz illik az alapkoncepcióba, hozzájárul a hangulatteremtéshez, markánsan ellenpontoz. Ennek is köszönhető, hogy a koreográfia narratív szálának kezelése igen jól sikerült: nincs szájbarágós-mutogatós történetmesélés, viszont az események figyelmes követéssel értelmezhetők, de nagyon fontos, hogy nem egyféleképpen és nem egyértelműen. Az elvont mozdulat- és tárgyszimbólumok – megfelelő mértékletességgel – a néző számára egyéni értelmezésekre is lehetőséget adnak. A „túlélőjátékban" kirobbanó szerelmi viszályok szereplőinek viselkedése, jelleme, szándéka végig vitatható, ugyanúgy, mint a gyilkosságok valódi motivációi (annak ellenére, hogy a fő indulatkezelő a zöld szemű szörny, a féltékenység). Mai, összetett figurákat láthatunk tehát, a Jó és Rossz leegyszerűsített ellentétpárja már több mint száz éve a balettszínpadon sem fogadható el. Ezt manapság már nem is vitatja senki, de az a lejárt lemez még mindig néha felhangzik, mely szerint korszerű táncalkotás nem lehet cselekményes. Szerintem nyugodtan lehet cselekményes, a korszerűség fokát (ha e fogalom egyáltalán mérhető) a cselekmény megjelenítésének módja (tartalma és formája) határozza meg.
Bányai Mirjam Léna
A minőség viszont, ha nehezen is mérhető, mindig észlelhető. A Kecskemét City Balett máris jó minőséget képvisel. Sporthasonlattal: ott vannak az olimpiai szint közelében, és biztos vagyok benne, hogy belátható időn belül át is szelik azt. A Carmen-előadásukkal nagyon jó irányba haladnak, hiszen a táncművészetnek a kortárs balett műfajában még rendkívül sok mondani- és tennivalója akad. Ezen a komplex színpadi nyelven sokrétű üzenet fogalmazható meg – ráadásul szélesebb (ám igényes) közönségréteg érdeklődése mellett. A műfaj klasszikus baletten nyugvó, kimeríthetetlenül variálható testnyelve magas szintű tánctechnikai felkészültséget igényel, ennek megfelelően e stílusban csak komoly befektetéssel lassan beérő eredményeket lehet elérni. Ez az előadókra és az alkotókra egyaránt igaz.
Barta Dóra a Carmenban koreográfusként és színházcsinálóként sok tekintetben felülmúlja eddigi önmagát, az előadás mégsem üt és hat annyira, mint amennyire elvárható volna. Barta Dóra kitűnő koreográfus, stilárisan homogén, szakmailag színvonalas és korrekt testnyelvben kifejező, adekvát mozdulatokat talál meg, de még nem rendelkezik csak rá jellemző, markánsan egyedi, hatásos-ütős, saját koreográfiai nyelvvel. De a Carmenban erre nézvést is biztató jelek mutatkoznak: Barta határozottan igyekszik a kifejező (sokszor erősen eltorzított) mozdulatokat és azok kombinációit egyneművé gyúrni a hagyományos eszközökkel megkomponált jellem- és hangulatábrázoló karaktertáncokkal. És ez elengedhetetlen a kortárs balettban: itt kifejezőerőre és balettra is szükség van, ez utóbbi igen egyszerűen azt jelenti, hogy – tetszik, nem tetszik – jól meg kell táncoltatni a szólistákat és a csoportokat (persze tartalom-adekvátan, kortársosan).
Földesi Milán és Bányai Mirjam Léna
Barta Dóra az együttesével ebbe az irányba halad, jól érzi, hogy ezt igényli az igényes közönsége és tehetséges, motivált társulata is. A fiatal gárda látványosan fejlődik, de még nagyon keveset tapasztalt. Kiemelkedik közülük a legtöbbet látott, dolgozott Katonka Zoltán, ő már mozdulattal-technikával, arccal-gesztussal-mimikával egyszerre tud egyértelműen kétértelmű, élő, egyedi karaktert színpadon megjeleníteni. Ahányszor csak láttam, mindig színfoltot jelentett Esterházy Fanni (a Carmenban Micaelát táncolja), akinek alkatából adódóan is különös érzéke van az extravágánshoz és a groteszkhez, biztos vagyok benne, hogy még ismeretlen tartalékok is szunnyadnak benne. Bányai Mirjam Léna technikailag és művészileg is elkapja, uralja az összetett, bonyolult alkatú kortárs Carmen figuráját, jól teszi, hogy a jellemábrázolásban visszafogott marad: ha külsőséges eszközökkel színezné (bocs: elkurvásítaná) a szerepet, többet vesztene a vámon, mint amennyit nyerne a réven. Földesi Milán, Szóka Roland, valamint Csizmadia Tamás Zuniga szerepében szép jövő előtt álló, tehetséges táncosok.
Van egy újabb, jelentős vidéki balettegyüttesünk: a Kecskemét City Balett. Amelynek tagjai – feltételezem – jól tudják: ha a Carmen-előadásukat például a sokat tapasztalt, világklasszis operaházi balettművészeink adnák elő (mondjuk, technikailag egy kicsit szabadon feltupírozva), akkor a közönség a világon mindenhol szétverné a házat. Kitartó, jó tupírozást Kecskeméten!
Carmen (Kecskemét City Balett – Nemzeti Táncszínház)
Zene: Georges Bizet – Rogyion Scsedrin. Dramaturg: Réczei Tamás. Díszlet: Bagossy Levente. Jelmez: Kiss Julcsi. Fény, koreográfus-asszisztens: Katonka Zoltán. Rendezőasszisztens: Frigyesi Tünde. Ügyelő: Domján Sándor, Czeglédi Ákos. Rendező-koreográfus: Barta Dóra.
Táncolják: Bányai Mirjam Léna, Földesi Milán, Katonka Zoltán, Esterházy Fanni, Csizmadia Tamás, Szóka Roland, valamint Szőllősi Krisztina, Domán Dalma, Nagy Nikolett, Matkovics Norbert, a Kecskemét City Balett tagjai.
Művészetek Palotája, Fesztivál Színház, 2015. december 29.
