Kortárs tánc, Mozgásszínház

Horeczky Krisztina: Ketrecbe zárva

Freitas: Síró szobrok – elefántcsontból, húsból és vérből – KRITIKA

…jóval inkább tanúskodik komoly színházcsinálói, előadóművészi, mint koreográfusi kvalitásról. Ennek ellenére – vagy éppen ezért is – különleges, szép és értékes tapasztalás, ahogyan az eleinte számunkra idegen „szerzetek” belső világával azonosulunk, ahogyan lassacskán fölismerhetjük, fölfedezhetjük magunkat bennük.

A zöld-foki szigeteki Marlene Monteiro Freitas (1979) táncos-koreográfus és lisszaboni székhelyű kompániája a Paradicsom – magángyűjtemény című, 2012-es posztmodern-neobarokk darabbal vendégeskedett először a Trafóban, 2014-ben. Abban az évben volt a premierje a most két alkalommal bemutatott produkciónak, amelyre többek között hatott az Orfeusz- és a Pygmalion-mítosz, Jean Cocteau Orfeusza, Hitchcocktól a Szédülés, Bergmantól a Persona. Azonban a zsigerileg ösztönösnek tűnő, energikus műhöz (az egyik) kulcsot adó ihlető forrás Alain Resnais és Chris Marker szubszaharai Afrikáról szóló 1953-as filmesszéje, A szobrok is meghalnak (Le statues meurent aussi). A Ghislain Cloquet fényképezte félórás, fekete-fehér dokumentarista vitafilmet, melyet bemutattak Cannes-ban, majd Jean Vigo-díjjal is kitüntették, a kendőzetlen gyarmatosítás ellenes állásfoglalása miatt tiltották be Franciaországban, és csak 1968-ban vetíthették újra csonkítatlanul. Az újhullámos képírók az ötvenes évek „fejlett” nyugati civilizációjának torz Afrika-képéről, Fekete Afrika természeti népeinek üvegtárlókba zárt, minden elevenségétől megfosztott kultúrájáról szóltak. Saroktételük szerint „Amikor az emberek meghalnak, történelemmé válnak. Amikor egy szobor meghal, művészet lesz belőle”. Következésképp a fekete hírességeket – a dzsesszmuzsikusoktól a sportoló klasszisokig, így a Harlem Globetrotters kosárlabda show-együttes tagjait, vagy az ikonikus öklöző Sugar Ray Robinsont – is egzotikummá korcsosítják. Kissé sarkítva: úgy tekintenek rájuk, mint az értékes(ebb), ritka, ezért védelemre érdemesített állatkerti egyedekre. Aggályosan kerülve az aktuálpolitizálást (migráns-kérdés): nyilvánvaló, hogy a hajdanán indexre tett mozgókép húsba vágó társadalom- és civilizációkritikája – benne a kizsákmányoló, képmutató, gőgös, rasszista Übermensch-sel – máig időszerű.

A kilencvenperces groteszkben a négy főalak – Freitas, Andreas Merk, Betty Tchomanga, Lander Patrick – a fájdalmát, a fel-feltörő emlékeit és a vágyait a publikum (!) számára legtöbbször artikulálni képtelen „barbár”. Olyanok, akár egy különös, rezervátumba zárt, talán kihalásra ítélt, primitívnek mondott törzs tagjai, akik a titkos nyelv- és kommunikációs rendszerükhöz néha megadnak egy-egy kódot. Ezek a kulturális kódok kanonikus zeneművek (Monteverdi, Csajkovszkijtól A diótörő-grand pas de deux), és kivált két populáris szerzemény (My Body is a Cage, Feelings). Több mint árulkodó, hogy amikor értjük, de főleg érezzük, mit is kíván megfogalmazni ez az egyszerre eszelős, dühös, agresszív, együgyű, röhögtető, frivol és a traumáival birkózó kvartett, akkor mindig egy, a fülünknek ismerős és/vagy közérthető, angol szövegű dalt hallunk. Azaz ekkor mindig a „mi” nyelvünkön szólnak hozzánk. Bizonyára mélyebb értelemmel bír, hogy az előadók – így az élő zenét szolgáltató, cintányéron játszó Cookie, Tomás Moital, Miguel Filipe is – olyan selyemköpenyben jelennek meg a díszlettelen színen, amilyent a bokszolók viselnek a bevonulásukkor, mielőtt a ringbe lépnének. Csakhogy a négyfős csapat ellenkező nemű tagjai között nem hogy harc, vagy viszály nem dúl, de még konfliktus sincs; sors- és talán bajtársak ők, nem ellenfelek, nem is riválisok. Emellett erotikus értelemben feltűnően közönyösek egymás iránt, nincs közöttük intimitás, ami azért is érdekes, mert Freitas szürreáliája tüntetően szenvedélyes. Azonban ennek a szenvedélynek, még inkább szenvedésnek a gyökere, dinamója a hiány, a veszteség. Hisztérikus, gyászmunkával vegyes sóvárgás valami után, ami elmúlt, ami nincs, és ami már nem más, mint kísértő emlék, vagy lidérc, absztrakció, illúzió.

A műismertetőkben legtöbbször szobroknak, test-szobroknak nevezik a majd’ mindvégig grimaszoló négy karaktert. Ezt a véleményt azért nem osztom maradéktalanul, mert nagyon is elevenek, emellett sokkal inkább látom őket szobrásznak, mint szobornak. A nyughatatlan, démoni figurák mintha emlékművet állítottak volna a veszteségeiknek, és ez az emlékmű a létezési formájuktól elidegeníthetetlen, mivel inkább élnek a múltban, mint a jelenben. A Resnais–Marker film fönt idézett állítását („Amikor egy szobor meghal, művészet lesz belőle.”) úgy adaptálták erre a darabra, hogy az emlékekből, a meddő vágyakozásból, a múltból lesz műalkotás – és ez a műalkotás maga az élet. Ez így lesz szerves egész: a szobrász elválaszthatatlan a szobrától és a modelljétől, eggyé válik velük (lásd: Ovidiustól az Átváltozások, az Orfeusz- és a Pygmalion-mítosz). Ebben az értelemben – és csakis ebben – a freitasi karakterek szobrok, önmaguk múltba zárt, dermedt szobrai. A létezésükre szüntelen rávetül valaminek/valakinek az árnyéka. Ez az árnyék pedig a hiány – valaminek/valakinek a nemléte.

A „Koreográfusok új utakon”-sorozat fellépőivel kapcsolatban mindig kérdéses, vajon mennyiben és mennyire újdonszerű, innovatív a munkájuk? A brüsszeli P.A.R.T.S.-ban is pallérozódott táncos-mozgáskomponista saját (mikro)kozmoszt hozott létre, amelynek egyik vízjele a kivételesen gazdag gesztikulációs és mimikai eszköztár, noha ennek egyértelmű előképe Jiří Kylián – a nyers férfienergia által mozgatott, kulturális antropológiai ihletettségű, 1990-es Sarabande eszembe is jutott. Ám esetünkben az arcmunka olyan végletes, annyira intenzív, hogy furcsállnám, ha ez idáig a kvartett egyik tagja sem kapott volna szájzárat az előadás végére, vagy egyikük sem küzdött volna állkapocs-ízületi problémákkal. Freitas a túlzásokra és a meghökkentésre épít, valamint a rendkívül koncentrált jelenlétre, a fejlett improvizációs készségre, a spontaneitásra és a személyiség erejére. Ritkán látni olyan színvonalú, annyira eleven, fölszabadult előadóművészetet, mint amilyet ő, Betty Chomanga és a 23-i estén különösen elemében lévő Andreas Merk képvisel – Lander Patrickot hozzájuk (!) képest ha nem is súlytalannak, visszafogottnak találtam. A 2005 óta koreografáló együttesalapító szerint „nyitottság, erkölcstelenség, erőteljesség” jellemzi a munkáit, ám a hangzatos erkölcstelenségnél pontosabbnak találom a – nem öncélú, de provokatív – szemérmetlenséget, gátlástalanságot. Mindez azonban korántsem érvényes a mozgáskompozícióra, amely egy idő után kiismerhető és egyhangú, miközben az előadók között tökéletes az összhang. Nagyszerű látni – főleg kortárs táncműben –, hogy (és ahogyan) az egész testüket birtokolják, (ki)használják, remekül dolgozik Freitas a karjával, kezével. A leltárba szedett erények dacára: a „túlbeszélt”, de a biztonsági játékot mindvégig kerülő opus legemlékezetesebb pillanatai, epizódjai nem azok, melyek a társulatvezető koreográfusi képességét dicsérik, hanem performanszok, akciók. Ez részint kényszerhelyzet eredménye volt; 22-én megsérült egy cintányéros (cudar világ), beszállították a sürgősségire, ezért a másnapi előadás jelentősen módosult, amiben oroszlánrésze volt Andreas Merknek.

A darab mottója az Arcade Fire jegyezte My Body is a Cage (A testem ketrec, vagy A testem börtön) lehetne. A 2007-es popszám Peter Gabriel 2010-es, briliáns feldolgozásában vált szélesebb körben ismertté mint a Dr. House egyik epikus zenei betétje (7. évad, 16. rész, Out of the Chute – Zuhanás). A négy mikrofonállványnál brechti songként előadott, V-effektes dal lúdbőröztető; mintha minden sorát erre a műre írták volna, ahogyan az is mellbevágó, hogy a pazar House-partyjelenet mennyire rokon Freitas karneváli világával. (Meglepne, ha az alkotó nem ismerné ezt a halállal cicázó epizódot.) Csajkovszkij Diótörőjének mindig szívenütő pas des deux-je szól Betty Tchomanga kétségbeesett szólója közben, amelyben az arcra, a vérvörös kézre, és a kitátott szájra épül a koreográfia, a szellemes klasszikusbalett-fricska. Andreas Merk a nemzetközi kortárs táncszcéna egyik legeredetibb, legszédültebb előadója. Olyan clown, aki az odaadásban sem ismer mértéket, és 23-án még Freitasnál is hangsúlyosabb volt a jelenléte. Van egy alig értelmezhető, direkt roncsolt monológja. Több nézőt kitüntetett a figyelmével – egyikőjük lábát a lábai közé is kapja élvszükségleti indíttatásból. Kétszer tépi föl a Trafó utcai frontra nyíló ajtaját. Először kihajít egy üres ásványvizes palackot, majd később kiviharzik a tánc- és játéktérből, felrántja az ajtót, ordít egyet – és látom, éppen ekkor halad el az utcán egy fiatal nő, csíkos esernyővel, a hóesésben. Döbbent ábrázata ugyanannyira leírhatatlan, mint maga a jelenet, annak abszurditásával, komikumával, váratlanságával. A tapsrend után szintén brechti songként előadott, Morris Albert-féle, 1974-es Feelings lehet, hogy a hatáskeltés olcsóbb eszköze, de hatásos. Megannyi színt visz bele a ragyogóan éneklő kvartett, amely bár a nézőket nem tudja rávenni a közös dalolásra, csak egy kis ritmusos ujjcsettintésre.
A Síró szobrok – elefántcsontból, húsból és vérből jóval inkább tanúskodik komoly színházcsinálói, előadóművészi, mint koreográfusi kvalitásról. Ennek ellenére – vagy éppen ezért is – különleges, szép és értékes tapasztalás, ahogyan az eleinte számunkra idegen „szerzetek” belső világával azonosulunk, ahogyan lassacskán fölismerhetjük, fölfedezhetjük magunkat bennük. Míg eleinte távolságtartással, úgy szemléltük őket, mint az üveg mögé, vagy a ketrecbe zárt, az időt pótcselekvésekkel elütő, különc csudapókokat, végül ugyanabban a ketrecben találjuk magunkat. Ugyanazt a nyelvet beszéljük, mert ugyanannak a ketrecnek a rácsait rázzuk.

Síró szobrok – elefántcsontból, húsból és vérből (Marlene Monteiro Freitas)

Fény és tér: Yannick Fouassier. Élő zene: Cookie (percussion). Kiadás és hang: Tiago Cerqueira. Kutatás: João Francisco Figueira, Marlene Monteiro Freitas. Koreográfia: Marlene Monteiro Freitas.
Előadók: Marlene Monteiro Freitas, Andreas Merk, Betty Tchomanga, Lander Patrick, Cookie (percussion), Tomás Moital (percussion), Miguel Filipe (percussion).

„Koreográfusok új utakon”
Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2016. január 23.

My Body is a Cage