Turbuly Lilla: Kő – sors – puzzle
Bozsik Yvette Társulat: Oidipusz – KRITIKA
Van az előadásnak egy különleges látványeleme: a főszereplők embernagyságú, absztrakt köveket tologatnak ide-oda, némelyiken kerek lyuk, mintha kaloda lenne, mások sziluettjükkel női- vagy férfitestet idéznek. Sajátos testmaszkok: eltakarnak, védelmet nyújtanak, de beléjük is lehet kapaszkodni, meg is tartanak.
2014-es koreográfiája, az Antigoné után Bozsik Yvette újra a thébai mondakörből választott témát, ezúttal Oidipusz király történetét. Az előadás éppen azzal ér véget, ahogy a két lánytestvér, Antigoné és Iszméné rémülten és összetörve áll addigi életük romjain: fölöttük öngyilkos anyjuk függ, miközben apjuk, a saját magát megvakító Oidipusz száműzi magát, elhagyja Thébait. Vagyis kronológiailag ez a későbbi előadás az Antigoné – közvetett – előzménye. Míg azonban az Antigoné, ami a cselekményt illeti, sokat bízott Carl Orff operaszövegére, itt nincs ilyen mankó; eltáncolják a történetet, mégpedig úgy, hogy némi előismerettel, ha nem is minden ponton, de követhető. Még az sem baj, ha nagyon a távolba vesznek a középiskolás emlékek, nézhető egyszerűen egy magasra jutott, önhitt és túlságosan magabiztos ember bukástörténetének, aki ebbe a bukásba a körülötte lévőket is magával rántja.
Fotók: Jókúti György
Van az előadásnak egy különleges látványeleme: a főszereplők embernagyságú, absztrakt köveket tologatnak ide-oda, némelyiken kerek lyuk, mintha kaloda lenne, mások sziluettjükkel női- vagy férfitestet idéznek. Sajátos testmaszkok: eltakarnak, védelmet nyújtanak, de beléjük is lehet kapaszkodni, meg is tartanak. Jelezhetik a szerepe, hatalma mögé bújó embert, akinek egyszerre védelem és kalodaszerű börtön ez a szerep, ez a hatalom. De másfajta képzettársítást is keltenek: mintha egy óriási puzzle darabkáit tologatnák, és az ember várja, hogy egyszer csak, de legalábbis a végére összeállnak. Összeállnak, de nem alkotnak hézagmentes egységet, ahogy a titkok sem fejthetők meg teljesen.
A látványvilág másik meghatározó eleme a fekete-fehér színvilág. Fekete Oidipusz öltönye, a Kar ruhája, a fejüket fedő kendő, és sokáig az egyetlen fehér folt Teiresziász alakja. Igaz, ebben a fekete-fehérségben van valami kiszámítható is: nem lepődünk meg, amikor először éppen Iokasztén jelenik meg egy piros folt – ekkor még kicsit ironikus színezettel, a hedonista-fürdőzős jelenetben, a fürdősapkáján, cipőjén. Aztán a végén aláomlanak-tekerednek a vérpiros, vége nincs leplek, az egyik Iokasztéról, a másik Oidipuszra. Ugyanilyen direkt jelzés a többszörös tükörhasználat: az önmagunkba, a titkok mélyére nézés, az igazság meglátásának vagy éppen a félrenézésnek, a tudomásul nem vételnek az érzékeltetésére.
A zene ezúttal is Philippe Heritier munkája. Az előadás első részében a ritmushangszerek és az ismétlődés dominál, a második felében már hangszeres szólókat is hallunk.
Bozsik Yvette– hosszú idő után – ezúttal nem csak koreográfusként, hanem táncosként is jegyzi az előadást: ő táncolja Oidipusz szerepét. (Érdekes párhuzam, hogy nemrégiben egy másik társulatvezető koreográfus, Duda Éva is férfi címszerepet játszott, Lear királyt Szőcs Artur rendezésében.) Fekete öltönyben, lesimított, hátrakötött hajjal, maszkszerű arckifejezéssel jeleníti meg a főhőst. Ha eposzi jelzőt keresnénk a karakterformáláshoz, valami olyasmi lenne, hogy önhitt, akarnok, zord. Igazi macsó típus, kapcsolatát Iokasztéval az alá-fölérendeltség határozza meg. A macsó erőfitogtatás ironikus, amikor a fürdőben súlyzóznak egyet Kreónnal (Gombai Szabolcs). Oidipusznak ebből a magabiztosságból kell eljutnia az előadás végére az igazság által összetört ember meghasonlásáig, összetörtségéig. Az eljutásból a két véglet látszik csak karakteresen (a tudatlanságból a tudásba zuhanás), a kettő között a kétségekből néha villan fel egy-egy emberi részlet. Mint amikor leveti kothornoszra emlékeztető cipőjét (amellyel máskor Teiresziász kezét fogja satuba), és ott áll csupasz lábbal. Vagy amikor napszemüveggel takarja magát. A két véglet azonban a külsődleges eszközök (mint a sima haj tépetté válása, vagy az élénkpiros, kivájt szemgödrök) teatralitása miatt sokkal erőteljesebb.
Samantha Kettle Iokaszté szerepében nem jár be ekkora végleteket, hiszen nem az önhitt magabiztosságtól indul. Színpadi jelenlétében a kezdetektől van valami baljós szomorúság, amit a már említett fürdős jelenet ellenpontoz. Öngyilkossága, a színpad fölött tehetetlenül lógó teste a leomló vörös lepellel szintén teátrális, de hatásos kép. Finomabb utalás, hogy a lepel Oidipuszra csavarásával egy ideig még meg tudja támasztani, meg tudja tartani a férjét-fiát, aztán Oidipusz őrülete és tragédiája lesz teljes, amikor ezt a támaszt elveszti.
Vati Tamás Teiresziásza kezdetben egy kiégett háztetőre emlékeztető, csupasz gerendavázon figyeli a színpadi történéseket. Ő az, aki mindent tud, aki mindent megtesz azért, hogy elkerülhető legyen a tragédia, és aki azt is tudja, hogy az mégsem elkerülhető. Ennek a mindent tudásnak a szomorúsága határozza meg színpadi jelenlétét, a vékony, fehér alak kívülállását a feketék között.
Elöl: Bozsik Yvette és Feledi János
Az előadásmozgásanyaga változatos, a mozgásszínházi elemektől a grúz táncokra emlékeztető körtáncig terjed, a társulat pedig meggyőző teljesítményt nyújt, és – ellentétben az Antigonéval – itt nincsenek üresjáratok, talán éppen azért, mert nem támaszkodnak az operára.
Az Oidipusz összességében átgondolt, aprólékosan felépített előadás, amelyben – úgy tűnik – Bozsik Yvette-et a végletes emberi alaphelyzetek, a zuhanás természetrajza, a sorsszerű bukás érdekelte leginkább. A néhol kiszámítható eszközhasználat és a túlzott színpadiasság ellenére szerencsésebb kézzel nyúlt a drámai/mondai alapanyaghoz, mint ahogy az Antigonéban sikerült. Egy érvényes, gondolatokat ébresztő adaptáció született.
Oidipusz (Bozsik Yvette Társulat, Nemzeti Táncszínház)
Zene: Philippe Heritier. Jelmez: Berzsenyi Krisztina. Látvány: Vati Tamás, Pető József. Fény: Pető József. Videó: Iványi Marcell. Koreográfus-asszisztens: Gulyás Anna. Koreográfus: Bozsik Yvette.
Táncolják: Oidipusz: Bozsik Yvette, Teiresziász: Vati Tamás, Iokaszté: Samantha Kettle, Kreón: Gombai Szabolcs, Pap: Frigy Ádám, Hírnök: Feledi János, Pásztor: Krizsán Dániel, Kar: Fülöp Tímea, Krausz Alíz, Hasznos Dóra, Farkas Dóra, Rózsahegyi Orsolya, Stohl Luca, Vislóczki Szabolcs, Vida Gábor, Majer Gábor.
Művészetek Palotája, 2016. január 29.
