Péter Márta: „Két világ harca ez”
Nagyvárad Táncegyüttes: Elektra – KRITIKA
Miközben Györfi tiszteli az antik tragédia irodalmi és színi eszközeit, a tisztának tűnő vízbe keményen belekavar. Miközben tiszteli Euripidész tektonikáját, és a bemutató részleteiben szinte vigyázattal követi a forrásmű viszonyrendszerét, abszurdan mai.
Csak 2011 óta van ismét önálló magyar színháza Nagyváradnak, de 2013 novemberében már a város Szigligeti Színházában működő Nagyvárad Táncegyüttes és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem közös pályázatot írt ki. A harmadéves koreográfia szakos hallgatóknak szánt felhívás szerint a táncegyüttes egy diák vizsgaelőadásának létrehozását vállalta. A nyertes rendező-koreográfus Györfi Csaba lett, egyetemi alkotótársa pedig a díszlet és jelmezterveket jegyző Márton Erika. A Bethlen Téri Színházban most e pályázat eredményével találkozhattunk.
Mozgásszínházi előadás Euripidész azonos című tragédiája alapján – szól a korrekt eligazítás, ami egyben jótékonyan tereli a figyelmet is. Mert Elektra alakjától inspirálva csakugyan számtalan irodalmi, színpadi, zenei mű sorakozik föl, ráadásul e királyian bonyolult családi történetet és szereplőit már az ókori alkotók is más-más színekkel festették meg, sőt, különböző műveiben akár ugyanaz a drámaíró is eltérő vonásaikat hangsúlyozta. Példaként mindjárt említhetjük Euripidészt, aki a tragédia igen rossznak ítélt nőfiguráját, Klütaimnésztrát hozza emberibb közelségbe, így életét és motivációit legalábbis érthetőbbé teszi. Az utóbbi, rokonszenv felé hajló árnyalás persze nem az Elektra című művét, hanem az Iphigeneia Auliszban-tragédiáját jellemzi, amely mutatja a királyi genealógia végtelen szövevényét (hiszen Iphigeneia Elektra testvére) s egyben fölfedi azt az igazságot, hogy a bosszú mindig újabb bosszút szül, hogy a beteg morálból csak beteg döntések fakadhatnak, s így a sorscsapások is végtelenül ismétlődnek. A görög mitológia sűrűjében tehát sok ösvény akad, mind találkozik, ám mégis valamennyi másfelé vezet. S közben kiderül, hogy az ember évezredek óta alig változott. Úgy tűnik, a nagyváradiak Elektra-előadása is erről szól.
A történést most valósággal körbeüljük, és zord otthonossággal nézzük a nagy fehér teknőben zajló eseményeket; e díszlet eleve bizonyos sorsközösségbe kényszeríti az előadókat és nézőket, nem lehet távolságot tartani, pláne, hogy a meghatározó játékelemnek minden részlete, így oldalai is aktív játéktérül szolgálnak. A figurák e felületekhez lapulnak, ezeken lépnek-szaladnak, dobbantanak, innen emelődnek még magasabbra, s végül e fehérség nyílásain át csorog a piros vér is az időtlen történetbe. Egy ilyen meghatározó szcenikai elemnél mindig kérdés, hogyan lehet elhagyni, s hogyan lehet benne megjelenni, vagyis miképp lehet a szereplők változó jelenléteinek különös színpada. Nos, mindezt erős minapi szimbólummal oldja meg a „teknő” végébe építetett környílás, amelyen át mintegy csatornatöltelékként közlekednek a tragédia alakjai. Az élő szenny mintha rendezői vélemény is lenne a ma világáról, a mában élők világáról, és ezt az előadás szinopszisának keményen pattogó sorai ugyancsak megerősítik. „Ösztönöz és tettre késztet a bosszú pillanata. Hurok szorul a nyakra. Nem elég szoros? Húzzunk rajta! Még… még.. még.. Gyilkosság. Vér!!! Vér a vérért! Ilyen egyszerű. Első hurok kötése. Második hurok kötése. Csűrés. Csavarás. Széthúzás. Semmi…” – Györfi Csaba hevét, lendületét érezni az előadás minden pillanatán, látásmódja nem enged közönyt, mert radikálisan a mára, vagy inkább a mában is ható negatív emberi állandóra van vonatkoztatva. Nyilván innen jön, hogy rendezőként szabadon bánik minden idők minden irodalmi anyagával, s hogy – ismét a szinopszis soraival – bátran kiáltja szét: „Nézz szembe a XXI. század királyaival! Ők mitől különbek? Talán ők nem átlagemberek? Két világ harca ez, egymás ellen feszül a felső tízezer és a perifériára szorult réteg. Nekik nem ugyanúgy kell szembenézni a magassággal meg a mélységgel?” S tényleg: egészen mindegy, hogy az időben hová kalandozunk.
Ebben az összefüggésben az előadás teljes joggal és izgalmasan vegyíti az archaikus és a kortárs elemeket, s a kettősségből igen fontos képi- és gondolati párhuzam adódik. Miközben Györfi tiszteli az antik tragédia irodalmi és színi eszközeit, a tisztának tűnő vízbe keményen belekavar. Miközben tiszteli Euripidész tektonikáját, és a bemutató részleteiben szinte vigyázattal követi a forrásmű viszonyrendszerét, abszurdan mai. A hagyományok igen eltérő vonulatait keveri művéhez. És mindebből mégis egy nagyon következetes rendezői és előadói autonómia kerekedik. Ebben az öntörvényű hagyománytiszteletben nagy következetességgel és igen hangsúlyosan kap helyet a mimézis, vagyis az imitáció sajátosan antik rendje, amelyről Platón és Arisztotelész is értekezett, s amelyet fölidézve látni, hogy a tragédiabéli cselekedeteket nyomatékosítva, most az előadók intenzív arcjátéka, vagy inkább jelenetfüggő arckifejezése mint álarc működik (az utánzás utánzása). S közben, talán a jelenre utalva, átalakulásokra is sor kerül; a meszelt arcú, vörös ajkú, fekete ruhás Karvezető például a darab jó részében megközelíthetetlen, erős és bölcs sorsfigura, mindenkinek és mindenben parancsoló szükség, ám végül arcfestését elmaszatolva, közelharcba bocsátkozik, fensőbb kívülállás helyett pedig mintha kárörvendés, a csel és bosszú öröme cikázna arcán. Kettősségét fél pár lábbelije kezdettől mutatja, e felemásságot azonban mozgása és viselete sokáig elfedi.
Az idilli nyitókép testvérpárja, Elektra és Oresztész Agamemnon ölébe hajtja fejét, az atyai cirógatás után pedig mindketten mosolyba révült arccal játszadoznak. Az imitáció hangsúlya tehát kezdettől nyilvánvaló, s csakhamar világossá lesz, hogy ez az előadás bizony szövegmentes – egyes kritikai irányzatokban egyébként máig tetten érhető az arisztotelészi szembeállítás, amelyet a mutatás/mondás (showing/telling) ellentétpárja is jelez. A testre mint közvetítőre, mint felületre, itt gigászi feladat vár, hiszen úgy kell a történetben lennie, hogy közben kívül is marad. Vannak rá példák: az aranyozott arcú halott Agamemnon újbóli megjelenése is erős képet hoz, és lágyságában is kegyetlen az Elektrával szőtt duettje, amelyben lányát meg sem érintheti, hiszen a halál és az élet egyazon síkon nem találkozhat. Klütaimnésztra kevés színből keveredik elénk; fehér nadrágkosztümjében végig egy csábító, szexéhes vamp, változatosságot csak alkalomhoz rendezett frizurájával, vagy csábosan kibomló hajzatával okoz, ugyanakkor érezni, hogy a játékban e figura is egy „álarc”, érezni mögötte a színészt, a színész mögött a színészetet vállalót… Euripidészt követve Elektrának most még egy fátyolos kényszeresküvőt is el kell viselnie, mégpedig egy öreg paraszttal, hogy a nász esetleges gyümölcse véletlenül se jöhessen szóba királyi utódként. Az esküvő előtt pedig a férfiú még egy örömtáncot, egyfajta fütyörészős verbunkot is eljár – nem tudom, hogy ezen az úton mit lehetett volna még a műbe írni, a rövidke szólónak azonban érdekes zöngéi támadtak.
Az előbbi táncos epizódot talán Györfi koreográfusi vénája is táplálta, amint a szervesen sokrétű mozdulati matériát általában, mert a rendező csakugyan egy tánccal tűzdelt mozgásszínházat alkotott Euripidész tragédiájából. Ugyanakkor jóval többet. Úgy tűnik, ennek az útnak komoly tartalékai vannak, ám hitelesen csak akkor járható, ha az előadó társulat közben technikai-színészi lehetőségeinek a határain jár, szellemi és fizikai készültségét tekintve is élesben tartja magát. Ahogy a Nagyvárad Táncegyüttes sokféle feladattal birkózó művészei.
Elektra (Nagyvárad Táncegyüttes, Nemzeti Táncszínház)
Díszlet-Jelmez: Márton Erika. Fény: Lázár Attila. Hangosítás: Szommer Lajos. Rendezőasszisztens: Szőke Zsuzsa. Rendező-koreográfus: Györfi Csaba. Művészeti igazgató: Dimény Levente.
Szereplők: Tímár Tímea, Rácz Lajos-Levente, Kacsó Bálint-József, Szőnyi József, Brugós Sándor Csaba, Szabó Enikő-Ágnes, Forgács-Popp Jácint, Iván Enikő, Kerekes Dalma, Forgács Zsombor, Mihucz Kinga, Schmith Nándor, Szőcs Brigitta.
Bethlen Téri Színház, 2016. február 2.
