Kortárs tánc

Szabó Zsuzsa: Két este – végtelen lehetőség

Uraim!; Lépcső – KRITIKA 

…egymás után két este is olyan előadást láthattunk, amelyben a szöveggel együtt született meg a koreográfia.

Egy sorozat jó alkalmat adhat arra, hogy alkotói alaposan körüljárjanak egy adott témakört. A K-Arcok, melyben kifejezetten a Közép-Európa Táncszínház egy-egy tagjának személyisége ihleti a koreográfusokat, igen izgalmas előadások létrejöttéhez kínál lehetőséget. A sorozat második és harmadik részét Hód Adrienn és Réti Anna jegyezte: két különböző, a tánchoz más irányokból közelítő koreográfus. Gondoljunk bele: ha ehhez még a táncosok különböző személyisége is társul, mennyire eltérő módon nyúlhatnak a kapott feladathoz. Egy valamiben azonban különösképpen hasonló volt a két este. Ritkán látni ugyanis olyan táncot, melyben az előadás elemei között a szöveg kiemelkedő helyet foglal el. Ezért volt érdekes és meglepő élmény, hogy egymás után két este is olyan előadást láthattunk, amelyben a szöveggel együtt született meg a koreográfia.
A sorozat második része, az Uraim! egy férfi személyiség végtelen összetettségének, illetve a világban élesen eltérő, szélsőséges jellemek és megnyilvánulások témájára fűzhető fel talán a leginkább. A színpadon végig csak egyetlen táncost látunk, mégis számtalan alak jelenik meg előttünk. Mindezt különböző stílusok, különböző portrék, mozdulatsorok teszik még változatosabbá.

Uraim! - Ivanov Gábor / fotók: Jókúti György

Az Uraim!-ban Ivanov Gábor mint Ivanov Gábor lép be. Bemutatkozik, és miközben emlékeiről mesél, körbejár a színpad három oldalán. Hihetetlen lendülettel beszél, érinti például az allergiák, a gördeszka, a tánc témáját, miközben folyamatosan azon gondolkozom, mégis ki ő… És kihez beszél? A nézőkhöz ugyanis csak a színpad nézőtér felőli oldalán fordul, és miután végigjárta útvonalát, különböző alakok bőrébe bújik, akik szintén láthatatlan emberekkel társalognak. Már itt szembetűnik a táncos sokrétű tehetsége. Nemcsak mozgásában, hanem arcán és beszédének hangsúlyaiban is élénken megjelennek a figurák. Gábor szinte egy pillanatra sem áll le dumájával, és ettől kicsit sem esik zavarba, mintha mindig is szöveggel dolgozott volna. A folyamatos szövegelés „nem volt nehéz, mert civilben még többet beszélek. Ennél nagyobb kihívás volt eljátszani önmagamat” – ismerte el az előadást követő beszélgetésen, ahol az is kiderült, hogy a figurák alapját sokszor valóban Gábor emlékei adták.

Ivanov Gábor

Magabiztos, kiosztó személyeket látunk, akik bár barátkozós típusok, dominálni akarják társaikat. A dominancia motívuma vezet át minket az előadás következő jeleneteibe is. Először egy idegbeteg, katonáit megalázó őrmestert ad elő Gábor, az első rész pozícióit szinte megismételve, de félig némán, bejátszott hangra tátogva. Egy idő után csatlakozik hozzá a kutyája is, egy elképesztően nyugodt kis mopsz, aki megjelenésével, kiállásával és random megnyilvánulásaival rengeteg lehetőséget kínál a nevetésre. Egy finnyás tábornok, Szimba újszülött kölykét magasba emelő Rafiki (utalás Az oroszlánkirály záró jelenetére – a szerk. megj.), egy túlbuzgó edző, egy, a kifogott zsákmányával kérkedő horgász, és még bőven sorolhatnánk, kik jelennek meg a páros parodisztikus előadásában, mely végül a törékenység, érzékenység, vidámság és szomorúság rózsaszín kifigurázásával ér véget.
A Lőrinc Katalin által vezetett, az alkotókkal folytatott beszélgetésen a színpadon látott sokféle arc helyett a sajátját mutató Ivanov Gábor sokat mesélt önmagáról. Élénk és aktív személyisége, akinek a lételeme a nevetés és a nevettetés, rányomta bélyegét az előadásra.

Lépcső - Hargitai Mariann / fotók: Jókúti György

Hargitai Mariann személyiségéről ennél kevesebbet tudhatunk meg. Vagy talán inkább nehezebb hozzá közel kerülni az előadásán keresztül. Egy, a KET által készített interjúban olvasható, hogy Réti Anna nem Mariann személyiségéből indult ki, hanem egy, a felkérés idején őt foglalkoztató témát dolgozott fel a táncos reakcióin keresztül. A Lépcső esetében így inkább a szóló műfajon, mint a portrén van a hangsúly.
A színpad középső terét fekete lufik alkotta négyzetrács borítja. Szabályos rendbe téve, egymás fekete madzagain fekszenek, úgy ragasztották őket a földre, csupán pár centire emelkednek el a talajtól. A lufik feketéje mélyfekete, mégsem nyelik el a fényt, sok kis fénypont tükröződik rajtuk vissza. A nyitóképben Mariann a színpadon kívül ül, a függöny egy résén lehet csak látni. Mikor bejön virágos ruhájában, élő alakjának egyetlen partnerei az élettelen fekete lufik. Hozzájuk fordul, hozzájuk képest mozog a színpadon. Érdeklődve közelít feléjük, felszedi az őket rögzítő ragasztót. Érdeklődésébe néhol félelem, néhol vágy vegyül. Mind mozgására, mind arckifejezésére végig jellemző a zaklatott keresgélés, mely egyre csak fokozódik.

Hargitai Mariann

A lufik meghatározta szabályszerűség több szinten köszön vissza az előadásban. Mariann mozgás közben Halasi Zoltán kifejezetten az előadásra, Réti Anna kérésére írt versét mondja – az első perctől az utolsóig. A szöveg újra s újra ismételt, és egyre összetettebbé váló mondattöredékekből építkezik. Csak a sokadik kör után jövök rá, hogy bizonyos szövegbeli motívumokhoz mozgáskombinációk kapcsolódnak.
Mind a szövegben, mind a koreográfiában olyan archetipikus ellentétekkel találkozunk, mint a kint és a bent, a sötét és a fény, a lent és a fent, ezekhez pedig az egyedüllét és a társaságra, mosolyra vágyás, az intim belső tér, az üres lakás és a kinti világ ellentétpárjai társulnak. Mariann ugyanis többször kimegy a színpadról, látszik is, érezhető is, hogy ott várja valami, amihez azonban mégsem csatlakozik. Belső monológját egyszer csak hangfelvételről folytatja, amelyen Debreczeni Márton zúgó zenéje kíséri. A lufik meghatározta útvonalból végül nem tud kilépni, sőt (az eladás dramaturgiája szerint) egyre inkább belebonyolódik, míg aztán az összes lufival összegabalyodva tűnik el a sötétségben.
A Lépcső monoton, de önmagából egyre tovább építkező koreográfia. Az elmélet szintjén lenyűgözően összetett, megkomponált mű. Ám sokszor az volt az érzésem, hogy éppen az elméleti alapokon csúszik meg az előadás: a koreográfia és a szöveg kötött elemeinek sokszori visszatérése, a lassú kibomlás monotonitása túlsúlyossá válik. Az előadásban nincs feloldás, Mariann magára hagyottnak és túlterheltnek látszik. Sajátos mozdulatait precízen bontja ki, fegyelmezetten végigviszi az előadást, kifelé és befelé is egyszerre figyel. Ennek ellenére az alkotás több eleme elbeszél egymás mellett, nem érnek össze, a megvalósításba befektetett erő szétfeszíti őket. Ez a rövid, egyhónapos próbaidőszaknak és talán a túlságosan összetett elképzeléseknek, az alkotói maximalizmusnak is köszönhető.

A K-Arcok-sorozat második és harmadik előadása (Közép-Európa Táncszínház)
Uraim!
Előadó: Ivanov Gábor. Koreográfus: Hód Adrienn.
Lépcső
Előadó: Hargitai Mariann. Szöveg: Halasi Zoltán. Hangkulissza: Debreczeni Márton.
Tér: Körmendy Pál. Koreográfus: Réti Anna.

Bethlen Téri Színház, 2016. február 17-18.