Öntájkép
Halász Tamás kritikája az Évszakokról
Az Évszakok szabadtéri, helyspecifikus előadásokból kiérlelt, nemes párlat. Szikár, lassú és erőteljes monológ. Útinapló és önéletrajz, teli apró, finom meglepetésekkel. Erős és konzekvens, hol szelíd, hol sejtelmesen fenyegető munka.
Halász Tamás kritikája az Évszakokról
Az Évszakok szabadtéri, helyspecifikus előadásokból kiérlelt, nemes párlat. Szikár, lassú és erőteljes monológ. Útinapló és önéletrajz, teli apró, finom meglepetésekkel. Erős és konzekvens, hol szelíd, hol sejtelmesen fenyegető munka.
Egészestés szóló-táncelőadásokra gyakorta óvatos szorongással ülünk be. A rutinos néző éppen úgy, mint a rutintalan. Előbbi már tudja jól (utóbbi meg érzi), milyen rendkívül nehéz egyetlen, mozgó emberi testnek hosszú távon magára vonnia egy nézőtérnyi ember figyelmét. Nincs hová bújni, nincs kivel takarózni. A feltárulkozás, a játék ereje és hitele a figyelem fenntartásának legfontosabb eszköze. Bata Rita Évszakok című szólóműve e biztos fundamentumon nyugszik.
fotók: Pettendi Szabó Péter
Sokszoros desztilláció, szűrés, voltaképp egy bő évtizednyi munka: az Évszakok alkotójának igen személyes, mégis, mindenféle belterjes hangulatú utalgatásoktól mentes darabja egyfajta útközbeni összegzés. Bata Rita (alkotóként: Batarita) fordulatokban gazdag, számos aspektusból példaadó alkotói-előadói története saját hazájában kevéssé ismeretes. Mint sokan, ő is gyorsan belekerült mindenféle skatulyákba, kapott címkéket, s hallgatták agyon. Majd – mint ugyancsak nem kevesen – elment messzire keresni, s megtalálni önmagát. Körbetáncolta, tanulta-tanította a fél világot. Megfigyelt és szivacsként itta magába távoli kultúrák ősi és modernkori tudását. Itthon operákat rendezett, daljátékok mozdulat-anyagát készítette el, mozogni tanított fiatal énekes-növendékeket. Fesztivált rendezett, a japán butó seregnyi kiválóságát Budapestre hívta. A csend kérge pedig repedezni kezdett. Most, a zsúfolásig teli Merlin Színházban tartott estjén pedig sokaság csodálkozott rá, őrá – köztük olyanok is, akik azt gondolták: ismerik.
Az Évszakok szabadtéri, helyspecifikus előadásokból kiérlelt, nemes párlat. Szikár, lassú és erőteljes monológ. Útinapló és önéletrajz, teli apró, finom meglepetésekkel. Erős és konzekvens, hol szelíd, hol sejtelmesen fenyegető munka. Batarita színpadán egyetlen, hatalmas vászonfelület a tér hátsó harmadának határán: a finoman alakuló-változó fények a textíliára vetítik-mossák fel a táncos alakját. A hős magánya mindössze két, rövid alkalommal töretik meg: Pintér Gábor produkciós asszisztens a játék elején egy rétegnyi szoknyát emel le bábmerevvé vált testéről, majd, az utolsó egység kezdetén bő ingujjakat és könnyű ruhát húz a szoborként heverő testre.
Kerek Istvánnak a produkcióhoz készült, remek zenéje izgalmas finomságokkal teli. Megidézi a távoli keletet, de akár a pesti utcazajt, olykor megejtő és légies, máskor halovány morajjal képes fenyegetővé, baljóssá válni. A tánccal megejtő egységben létező zenemű hangzásának vastagsága, sokrétűsége visszatükröződik a mozgásanyagban, és viszont.
Bata Rita kivételes jelenléte, kifejezése, rugalmassága, játékos hajlékonysága mindvégig fenntartja a játék izgalmát, melyben üresjáratnak nyomát nem találjuk. Intim és higgasztó, lassító és meggondolkodtató darabot játszik itt egyetlen ember, akire olykor az egyik pillanatról a másikra sem ismerünk rá. A villanásnyi idő alatt átformálódó test, arc teszi oly koncentrálttá és cselekményessé e táncművet. Az animális mozdulatok groteszksége, az emberben ott szunnyadó, s a legváratlanabb pillanatban előtörni képes vad, a finom, egészen jelzésszerű orientális utalások (nem csupán a butó jegyei) sűrű, egymásra hordott rétegekben jelennek meg. Batarita a tekintetével remekül bánik. Tágra nyitott, meg sem rebbenő szeme olykor mintha csak festve lenne, a csillogása eléletlenedik. Olyannak látjuk, mint Jean Cocteau Orfeusz testamentuma című filmjének szemhéjra festett, kísérteties-halott szobor-tekinteteit. A táncosnő szemjátéka olykor pedig szinte „lejátssza” gesztusait. Tekintetét a miénkbe fúrja. Démoni dívaként villantja ránk pillantását. A szemével ránt magával, magába. Merev felsőtesttel szobrokat idéz, antik idolokat. Fején gúlaforma konty, melyből, varkocsként, egyetlen hajfürt hullik alá. E rafinált – tegyük hozzá: a darabban az egyedüli rafinált – jegy megannyi kultúrtörténeti párhuzamot idéz meg az ilyesmit állítgatni hajlamos nézőben. Az összegző munka a tapasztalás, a tapasztaltság erejét, s általában véve: erőt mutat. A felfedezett, a kiválasztott, a meglelt birtokba vételét. Batarita nem foglalja látványoskodó keretbe a munkáját. Nem tudálékoskodik, nem „dobálózik” a Kelettel. A szintézist mutatja meg, a hosszú út során egymás mellé helyezettet, az összecsiszoltat, ha úgy tetszik, tánckultúrák jegyeit olvasztja össze haszonnal és értelemmel. Nincs egzotikum, nem indulunk távoli tájakra. Egy ember mesél nekünk a mozdulataival, majd később szavakban is: a taps elülte után, nagyjából fél perccel megkezdődő rövid és tartalmas beszélgetésből ugyanaz árad, mint a műből magából: tudatosság és alázat.
Évszakok (Batarita Társulat)
Zene: Kerek István. Produkciós asszisztens: Pintér Gábor.
Koreográfia, tánc, jelmez: Batarita.
Merlin Színház, 2011. március 1.
