Turbuly Lilla: A sötétebbik oldal
Salamon Eszter: EMLÉKMŰ 0: kísértenek a háborúk (1913-2013) – KRITIKA
…autentikus törzsi, népi táncokat rekonstruáltak, olyan népekét, akik – ezt a színlapról tudhatjuk – „a nyugati világ által megtámadott, elfoglalt vagy megszállt” területeken éltek/élnek.
Sokáig nem tűnnek fel a fal felé fordított táblák a színpad két oldalán, pedig sok van belőlük. Sokáig nem is tűnhetnek fel, mert a sötétséget tanuljuk. A szorongató sötétséget, amilyen a vakság lehet annak, aki látott. Hogy mintha felderengene, aztán kezdünk kételkedni benne, hogy láttunk valamit, mert újra sötét, még mélyebb sötét. Közben egy archaikus törzsi dal szól. Hosszan, nagyon hosszan tart ez a csak hangok és a nézőtér csendje uralta sötét. Amikor végre valóban látható kontúrokkal jelenik meg az első, festett arcú, fekete-fehér törzsi jelmezbe öltözött harcos-táncos, az ember örül, hogy lát, de a sötéttől való szorongás még jó darabig elkíséri ebben a fekete-fehér világban.
Fotók: Ursula Kaufmann
De hát az emberiség sötétebbik oldaláról szól maga az előadás is, az elmúlt száz év háborúiról, mégpedig egy egészen különleges megközelítésben. Nekünk a háború elsősorban az I. és a II. Világháborút jelenti, és a délszláv háborúkat. Azt, amiről személyes tapasztalatunk van, amiről a szüleink, nagyszüleink meséltek. Amiről apám elmondta, hogy bolyongott tízévesen, egyedül a frontvonalban. Amiről a nagyapám azért nem tudott mesélni, mert odaveszett a Don-kanyarban. Mindaz, ami a világ másik felén zajlott és zajlik, vagy elér minket, vagy nem, de ha elér is, sokkal kevésbé intenzíven. Ezért olyan megdöbbentő a végén az a sok tábla, melyeket felénk fordítanak, a rengeteg évszámmal, száz év háborúival.
Addig azonban egy nagyon pontosan felépített koreográfián keresztül jutunk el. A hat táncos először egyenként mutatkozik meg, valamennyien fekete-fehér jelmezben, harci díszben. Táncaik alapos kutatás eredményei: autentikus törzsi, népi táncokat rekonstruáltak, olyan népekét, akik – ezt a színlapról tudhatjuk – „a nyugati világ által megtámadott, elfoglalt vagy megszállt” területeken éltek/élnek. Kellő etnográfiai tudás híján persze csak találgat az ember, hogy éppen Afrika vagy Amerika melyik részéről származik az adott tánc, de nem is ez a lényeg. Valamennyi eltér az európai kultúrától és a mi háborúképünktől. (Bár az egyik botos tánc a magyar néptáncot is felidézi.) A fekete-fehér trikók és a festett arcok, ha úgy világítják őket, csontváznak és halálfejnek látszanak, de van olyan jelenet, amelyben kifejezetten halálfejes maszkok szerepelnek – vagyis mindaz, amit látunk, történelmi haláltánc is egyben.
A hat szólót duók majd triók követik, így jutunk el a közös táncokig, amelyekben már mind a hat táncos (két nő és négy férfi) részt vesz. Zenei aláfestés helyett a testük zenél: dobognak, lihegnek, morognak, zihálnak, a combhoz csapódó kezek zaja, a lábdobbanások adják a ritmust. Sokszor a szólók, duók stb. között is ezek a hangok teremtik meg az átkötést: az elsötétülő színpadon mintha még az előző párt hallanánk, de amikor újra világos lesz, már az új adja ki ugyanazokat a hangokat. Egy idő után már a fül is igazodik ehhez a helyzethez, és a sötétben a hang irányából meg lehet különböztetni, mikor váltanak. De többször visszatérnek az énekléshez is.
A táncok jellegéből adódóan jóval nagyobb szerep jut a karoknak és a fejnek, mint ahogy ezt a kortárstánc-előadásokon megszoktuk. Van olyan rész, ahol egyenesen a mimika játssza a főszerepet, ami a harci festéssel kiegészülve, egészen vad kombinációkat eredményez. Ez a részlet talán a leghumorosabb, de akad még másik is, ahol a késes öldöklés imitálása a kegyetlen téma ellenpontozásaként már-már burleszk jelenetbe megy át.
A fekete-fehér látványvilágot – egy piros arcfestést leszámítva – csak az előadás harmadik harmadában színezi néhány civilnek ható ruhadarab, ahogy előbb egy, majd egyre több táncosról kerül le a harci ruha és az arcfestés, és váltja fel a laza, mai táncos öltözet. Ahogy lassacskán eltűnik az a másik, idegen kultúra. Így, már valamennyien kivetkőzve hordják tele a színpadot az addig szélen és háttal várakozó háborús emléktáblákkal. De az előadás mégsem ezen a – jó értelemben vett – patetikus ponton fejeződik be, túllendítik rajta. Az egyik férfitáncos hatalmas fehér kalapban grasszálva, a mában élők és a múltból sosem tanulók hányaveti magabiztosságával rugdossa fel a táblákat.
A hat táncos között egy magyar van, Börcsök Boglárka, a többiek a legkülönbözőbb országokból (Franciaországból, Portugáliából, Dominikáról, az USA-ból) származnak, személyes történetükben is szimbolizálva a világ sokszínűségét. Tánctudásuk imponáló, ahogy az is, amikor a táncot az énekkel vegyítik. Minőséget látunk, valahogy ez az egész este alapbenyomása is. Szokatlan nézőpontból néz rá a történelemre és az európai kultúrára Salamon Eszter, és ezt egy emlékezetes előadásban teszi.
Salamon Eszter: EMLÉKMŰ 0: kísértenek a háborúk (1913-2013)
Produkció: Alexandra Wellensiek – BotschaftGbr, Sandra Orain – Studio E.S.
Fény: Sylvie Garot. Hang: Wilfrid Haberey. Jelmez: Vava Dudu. Jelmezasszisztens: Olivier Mulin. Technikai vezető: Thalie Lurault, Michael Götz. Elméleti tanácsadó, történész: Djordje Tomić. Dramaturgiai együttműködés: Salamon Eszter, AnaVujanović. Művészeti vezető: Salamon Eszter.
Tánc: Börcsök Boglárka, Ligia Lewis, João Martins, Yvon Nana-Kouala, Luis Rodriguez, Corey Scott-Gilbert.
Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2016. február 20.
