Antal Klaudia: Z kategória
Zadam Társulat: PROJECT rampZ – KRITIKA
A táncosok az első pillanattól kezdve zombikként jelennek meg a színpadon: tekintetük furcsa, arcuk kifejezéstelen, hörgő hang árad ki a torkukból, testük pedig időnként görcsösen megrándul.
A Zadam Társulat a korábbi PROJECT Z című előadásuk után a PROJECT rampZ-ban folytatja a kísérletezést és az egyén viselkedésmódjának megfigyelését tömeges jelenségekben. Az új produkció azonban több sebből vérzik, mely nagymértékben a rendező, Zambrzycki Ádám azon választásának köszönhető, hogy a tömegpszichózis hatásmechanizmusait a zombi-léten keresztül kívánja vizsgálni.
Fotók: Toldy Miklós
Az előadás ismertetőjeként feltüntetett Hamvas Béla-idézet azt a rendezői kérdésfelvetést sugallja, hogy minek a hatására és miképpen történik az egyén tudatos gondolkodásának és cselekvésének feloldódása a kollektív pszichében. A zombikkal kapcsolatos különböző hiedelmek megegyeznek abban, hogy a zombik állati szintre süllyedt, öntudatlan, élőhalott lények, akiket csupán egy dolog, mások vérének és agyvelejének a kiszívása hajt. Ebben az öntudatlan állapotban szenvedő lények esetében azonban irrelevánssá válik egy sor, a tömegpszichózissal kapcsolatban felmerülő kérdés. Például hogy pusztán azért demokratikusnak tekinthető-e egy döntés, mert a többség akaratának megfelelve született meg, vagy pontosan milyen folyamat húzódik meg az egyéni lét elnyomása és a tömeggel eggyé válása mögött, s nem utolsósorban milyen kitörési lehetőségekkel és választásokkal bír az egyén a kollektív létben. E kérdések nagymértékben meghatározzák az egyén magánéletét is, lásd: hol húzódik a határ az ÉN és a MI között egy párkapcsolatban, azaz hogyan egyeztethető össze úgy az egyéni és a közös győzelem, hogy egyik fél identitása, vágya és szabadsága se sérüljön. E motivációt és tudatos tevékenységet nélkülöző lények esetében tehát szerencsésebb, ha a vizsgálat afelé irányul, hogy minek köszönhető ez az állapot. A vudu kultúrkör szerint a zombikat egy hatalmas mágus élesztette fel a holtak közül, hogy neki szolgáljanak, míg más hiedelmek szerint valamiféle vírus okozhatta az ember zombivá válását. Ehhez a kérdéskörhöz, hogy szimbolikusan milyen mágusról vagy kórokozóról lehet szó, már tud(na) csatlakozni az előadás.
A táncosok az első pillanattól kezdve zombikként jelennek meg a színpadon: tekintetük furcsa, arcuk kifejezéstelen, hörgő hang árad ki a torkukból, testük pedig időnként görcsösen megrándul. Céltalan ténfergésüket olykor csoportos koreográfiák, azonos mozdulatsorok és irányvonalak váltják fel. A fehér pulcsijukra varrt piros Z skarlátbetűként jelzi, hogy ők mások: mások, mint mi, nézők, akik velük szemben helyet foglalunk, azonban korántsem egyedülállóak, hiszen a színpadon tíz egyforma külsejű és mozgású lényt lehet látni. Mozgásukban semmi nem utal arra, hogy a hordaszellemiséget megtörve, másmilyenek szeretnének lenni, csupán elsuttogják az erre vonatkozó vágyukat, mely kórusban előadva újfent kollektív tevékenységgé, akarattá válik. Az sem teszi őket mássá, mikor lehúzzák magukról az uniformisukat, hiszen megint egyforma, bőrüket és testüket sanyargató lényeket látunk, akik nekünk háttal állva, megkülönböztethetetlenné válnak egymástól.
A koreográfia tehát nem ad választ arra a kérdése, hogy mi idézhette elő ezt a zombi-állapotot, az csupán a video- és hanganyagból sejthető. Az osztott monitorokon megjelenő vírusszerű molekulák a zombi-táncosok csoportba verődő, olykor egymásnak feszülő mozgását képezik le. Ezt a képet olykor felváltják különböző tévéműsorokból és híradásokból vett részletek, melyekkel párhuzamosan egy, a televízió káros hatásaira figyelmeztető hangot hallunk. A tévé, áttételesen pedig a tömegkultúra válik vírusos kórokozóvá, mely megfertőzi, elbutítja, zombivá változtatja a fiatal generációt.
A piramisok vagy a Mona Lisa feltűnése a képernyőkön arra utal, hogy manapság az számít igazi értéknek, ami a tömegkultúra médiumaiban megjelenik. Tehát ha szeretnél lenni valaki, akkor olyanná kell válnod, mint akiket a különböző médiumokban látsz, ezáltal viszont beolvadsz a tömegbe. A koreográfia ennél a pontnál tesz egy lépést az előadás üzenete felé: a táncosok képe az oszlopokban felállított és összekötött monitorokon egyszer csak zuhanni kezd, majd a képernyőket a színpad elejére húzva, a fellépők eltűnnek a sötétségben, ezzel jelezve, hogy teljesen eggyé váltak a tévében látható tucatemberekkel.
A kórházi köpenyszerű pulcsik, a monitorokon megjelenő molekulák képe és a zombi-téma felidézi bennem a Kaptár című filmet, melyben egy földalatti genetikai központ dolgozói fertőződnek meg egy vírustól, amelynek az izolálására küldött mentőalakulat tagjai szembesülnek az alábbi morális problémával: ha egy társuk megfertőződik, megölhetik-e őt saját életük megmentése érdekében? Zambrzycki rendezésében azonban az ehhez hasonló kérdések ugyancsak nem merül(het)nek fel, hiszen nem jelenik meg az ember és a zombi ellentétpárja.
A feszültséget és ellentétet nélkülöző zombi-állapot bemutatása egy idő után teljesen érdektelenné válik, míg az olyan megoldások, mint A kör című horrorfilmből ismert lány képének megtriplázása, vagy a tévé feltüntetése ördögi eszközként, közhelyessé teszik az előadást. A néző immunis marad a produkció vírusára/üzenetére.
PROJECT rampZ (Zadam Társulat)
Zene: Gergely Attila. Videó: Téri Gáspár. Koreográfia: Grecsó Zoltán, Sebestyén Tímea, Zambrzycki Ádám. Rendező: Zambrzycki Ádám.
Szereplők: Börcsök Zsófi, Füzesi Csongor, Forrás Adél, Gál Andrea Noémi, Jacsó Anna, Lajter Eszter, Pálfi Gabriella, Peták Róbert, Podmaniczky Dorottya Anna, Samu Kristóf.
Bethlen Téri Színház, 2016. február 19.
