Kovács Natália: Hármas út
Arccal a halnak (Az Artus Új Generációs Programja) – KRITIKA
„Arról van szó, hogy a cselekvésben passzívnak kell lennünk, a nézésben pedig aktívnak (épp fordítva, mint a szokás diktálná). Passzív annyit tesz: szívd magadba a világot. Aktív annyit tesz: légy jelen benne.”
Az Arccal a halnak – az Artus új generációs programjának – keretében március 4-én és 5-én négy fiatal alkotó három munkabemutatóját láthatta a közönség az Artus Stúdióban. Tánc, mozgás és test megközelítésének és értelmezésének három különböző útját, hiszen a fiatal táncosok előadásai eltérő hozzáállást, különböző megközelítésmódot tükröztek.
Egy madár, amely néz - Nagy Fruzsina / fotók: Kővágó Nagy Imre
Az estet Nagy Fruzsina bemutatója nyitotta meg, amelynek címe, Egy madár, amely néz, akárcsak a színlapon szereplő idézet, Jerzy Grotowski Színház és rituálé című könyvéből származik. Nem véletlen az utalás, hiszen a fiatal alkotó bemutatója mindvégig Grotowski-féle mozgásgyakorlatokra épül, a Plastiques nevet viselő tréningek mozdulatai ismerhetők fel benne. Eszünkbe juthatnak a Laboratórium Színház videofelvételei, ahogy a görcsbe szorított kézfej szép lassan hullámzó szárnycsapásokká transzformálódik; mintha egy-egy pillanatban megjelenne az a bizonyos madár, de semmi sem biztos, semmi sem egyértelmű, minden csak érzet és minden saját látásmódunk függvénye.
Egy madár, amely néz
„Ketten vagyunk. Egy madár, amely szemezget, és egy madár, amely néz. Az egyik meghal, a másik élni fog.” – áll a színlapon. A kettős leosztás értelmezésem szerint rávetíthető az előadásra; van egy táncos, a másik egy pedig az őt figyelő (néző!) közönség. Nagy Fruzsina mozdulatait figyelve, kicsit jobban megérthetjük a lengyel mester színlapon idézett szavainak folytatását is: „Arról van szó, hogy a cselekvésben passzívnak kell lennünk, a nézésben pedig aktívnak (épp fordítva, mint a szokás diktálná). Passzív annyit tesz: szívd magadba a világot. Aktív annyit tesz: légy jelen benne.” – ugyanis az a fajta figyelem, amelyet egy ilyen típusú mozgássor kíván meg és vált ki a nézőből, olyan erős és tiszta koncentrációt igényel, ami bizonyos értelemben tényleg megmozgat: a befogadó aktív figyelmére van szükség ahhoz, hogy beteljesedjen az, amit az előadó csinál. Rajtam múlik például, mit látok akkor, amikor az előadás elején egy fellógatott rézlap mögött áll a táncos, az arcát és a felső testét nem, csak a végtagjait látom, és ahogy karjait, lábait mozgatja, életre kelti, meganimálja ezt az önmagában élettelen anyagdarabot. A mozdulatok ritmusa lassú, hol ráüt, megszólaltatva, akár egy hangszert, hol kifejezetten ironikusan hat, ahogy a kézfejek a réztest előtt gesztikulálnak. Zene nem festi alá a koreográfiát, hanem a test önmagából épít zenét: a láb súrlódása, a lihegés halk moraja, a léptek zaja és a rézlapon ütődő kezek mind-mind a test mint anyag hangjai – belülről indított ingerekre érkező válaszok. De rajtam múlik az is, mit látok akkor, amikor a tánctérnek csak arra az egy pontjára esik fény, ahol az előadó kimerevítve, másodperceken keresztül megtart egy pózt. Van például egy olyan pillanat, amikor előrehajol, a fején áthúzza a pólóját úgy, hogy a csigolyái néznek szembe velünk, akár egy furcsa arc. Ekkor, mintha azzal, hogy töredéket villant fel saját szerkezetéből egy emberi test, önnön felépítésére, saját organizmusára kérdezne rá.
Nem maradtam abba - Lévai Viola és Dömötör Judit
Kreatív erőforrásokról és jó humorról tanúskodik a Zebulon projekt Nem maradtam abba című előadása, sajnos azonban a két előadó, Dömötör Judit és Lévai Viola nem állnak jól egymásnak. Amikor a legelején Lévai megjelenik a tánctéren, bájos kisugárzása, kedvesen humoros mozdulatai és mimikája, amelyből érezhető, hogy szereti és kívánja a figyelmet, rögtön magával ragadja a nézőt. Olyannyira, hogy amikor Dömötör is színpadra lép, jó ideig indokolatlannak tűnik a jelenléte, mintha nem lenne helye ebben az előadásban, mert a táncteret Lévai korábban már „elfoglalta”. Bizonyos pillanatokban úgy tűnik, mintha maguk a táncosok sem igen vennének tudomást egymásról, az pedig, amikor interakcióba lépnek egymással, erőltetetten hat. A meditálós betét már valamelyest meghozza közös jelenlétük érzetét, de igazán azon a ponton működik jól a kettősük, amikor Lévai a földön fekszik, kezével és lábával levegőbe emeli Dömötört, aki teljesen ellazítja végtagjait, azokat csak az őt tartó társa mozgatja, és közben a nyugalomtól a munkamániáig ívelő, gondolat-fragmentumokból építkező, szellemes monológot mond el. Azonban ennek a monológnak egy pontján feláll, és innentől mintha Lévai jelenléte válna indokolatlanná, mintha az ő helye tűnne el ekkor a színpadról. Kár. Mert ha jobban működnének együtt, ha harmónia lenne köztük, vagy ha külön-külön láthatnánk őket, valószínűleg jobban érvényesülne mindaz a technikai tudás és szellemes, jó humor, melyekről így is kiderül, hogy megvan mindkettőjükben.
Nem maradtam abba - Dömötör Judit és Lávai Viola
Szeri Viktor You Take my Breath Away című bemutatóját rövid szünet előzi meg, ami nemcsak a technikai átálláshoz szükséges idő, hanem azért is fontos, mert így a közönségnek a diszkófüstben ugráló táncost kerülgetve kell a helyére sétálnia. Ez az alaphelyzet behúzza a nézőt abba a szürreális világba, amelyet az előadó a popkultúra különféle elemeiből épít fel, és amelynek paradox módon nagyon is sok köze van a valósághoz. Szeri egyszerre szórakoztatóan és intelligensen, reflektáltan képes használni a popkulturális termékeket: legyen az tárgy (például televízió), fitnesz videó, pattogatott kukorica vagy a diszkó.
You Take my Breath Away - Szeri Viktor
Szórakoztató, amikor leül a képernyő elé, és egy nyolcvanas évekbeli fitnesz videóról tanulmányozza, milyen arcgyakorlatokkal lehet fiatalosan, üdén tartani az arcbőrt. Ez még akkor is mulatságos, amikor a fintorokat beépíti abba a mozdulatsorba, amelyet már diszkótáncosként lejt, de ahogy ismétlődően grimasz következik ott, ahol a fogyasztói kultúrán szocializálódott néző szexi arckifejezést várna, egy idő után groteszkbe fordul át. És ez az egyik olyan mozzanat, amelyen jól példázható, hogy mitől intelligens és reflektált az, ahogy a táncos a popkultúra termékeit használja. Ugyanis mindabban, amit a színpadon felépít, megjelenik a testideál, a testkép, a saját testhez való viszony, a transzszexualitás és általában a szexualitás problémája. Szeri a leopárdmintás nadrágtól az edzőnadrágig többféle jelmezbe bújik, kifesti magát és ugrál az Easter Heterosexual című számára. Mégis koreográfiájának talán egyik legérdekesebb pillanata az, amikor saját bőréből bújik ki: kivetítőn nézzük őt, és velünk együtt ő is önmagát. Hol van ekkor ő? Melyik test az övé? Van-e különbség projekció és valóság között? Test és identitás problémáinak izgalmas megközelítése ez, felkavaró és magával ragadó, mindenféle megnyugtató válaszlehetőség nélkül.
Arccal a halnak
Nagy Fruzsina: Egy madár, amely néz
Dömötör Judit – Lévai Viola: Nem maradtam abba
Szeri Viktor: You Take my Breath Away
Artus Kortárs Művészeti Stúdió, 2016. március 4.
