Szép kis Dózsánk van nekünk
Spicc Manci kritikája a Dózsáról
Ha történelmi parabolának vélném a látottakat, akkor a Pest határába csődített, majd rászedett és magukra hagyott szegény páriákat mai BAZ-megyei munkanélküliekkel azonosítanám, a felelőtlen, önző és tutyimutyi országvezetőket pedig… De nem vélem történelmi parabolának a Dózsát.
Spicc Manci kritikája a Dózsáról
Ha történelmi parabolának vélném a látottakat, akkor a Pest határába csődített, majd rászedett és magukra hagyott szegény páriákat mai BAZ-megyei munkanélküliekkel azonosítanám, a felelőtlen, önző és tutyimutyi országvezetőket pedig… De nem vélem történelmi parabolának a Dózsát.
Aki ismeri koromat, tudja, hogy már felnőttként volt szerencsém átélni a múlt század ötvenes éveinek úgynevezett sematizmusát. Az ifjabbak kedvéért elmondom: ez volt az a művészi ábrázolásmód, amelyben a téeszcsés fejőlányba szerelmes ifjú munkás leleplezte az aljas reakció ármánykodását, majd – az igazságosabb és szebb társadalom érdekében – minden téren, szinten és tekintetben realizálta a munkásparaszt-egyesülést. Persze egyesülés helyett hivatalosan eszmei összefogást emlegettek, de mi tudtuk, hogyan kell a sorok közé és a képek mögé látni. Bizonyította igazunkat, hogy akkor még nem volt baj a nemzeti népszaporulattal, igaz, a szép számú gyerekáldást – a magzati élet védelme programjával – rendeletileg generálta a kor nemzetierőforrás-miniszterasszonya, bizonyos Ratkó Anna. A fiatalok (a könyvekben és a filmeken) erősen, egészségesen, hittel teli boldogságban éltek (és szaporodtak), munka után meg sportolni jártak a Spartacusról vagy Dózsáról elnevezett, helyi egyesületbe.
Dózsa György parasztvezér az akkori rendszer kedvelt történelmi alakja volt, megjegyzem, a korabeli sportegyesület-elnevezési gyakorlat igen hímsovinisztán működött, én például mindig is nehezményeztem, hogy nincsenek Zrínyi Ilonáról vagy az orléans-i szűzről elnevezett vívóklubok és atlétaegyletek. Az elmúlt húsz évben azonban honunkban eléggé nagy csend alakult ki Spartacus és Dózsa körül, az ember már kezdte azt hinni, hogy a jelen történelmimúlt-formálói terroristának írták át a hajdan tisztelet övezte népvezéreket. De tavaly nyáron Szegeden megtört a fagyos csend: a szabadtéri színpadon a Szarka Tamás – Vincze Zsuzsa – Zsuráfszky Zoltán szerzőhármas a Honvéd Együttes előadásában bemutatta a Dózsa című zenés-énekes-prózás tánckrónikát. Ennek az előadásnak a kőszínházi változatát tekinthette meg a nagyérdemű publikum a budapesti bemutatón a MűPában.
Sem a hajdani sematizmust, sem a korát nem sírom vissza, de akkor valahogy emberibb, egyértelműbb volt a képlet: az ország nagyobbik fele tudta ugyanis, hogy ez a fajta silány demagógia a félrevezetett, szegény együgyűeknek szól, azoknak, akik nehéz sorban éltek, iskolázatlanok voltak, és valóban hinni akartak egy szebb jövőben. De kiknek szól a mostani Dózsa-tánckrónika? A szegedi és budapesti játszóhelyen a tehetősebb, kultúrafogyasztó elit vált jegyet az előadásra… Az ő épülésükre szolgálna az előadás, amelyben Dózsát egy táncházi rusztikus Rómeó-legénykének ábrázolják, aki szent keresztre és szent küldetésre esküdve, karóba huzat két (a valóságban több) magyar főnemest? De miért is teszi ezt a darabban Dózsa? Mert egyszer csak híre jön, hogy szegény keresztes parasztjait a nemesek elkezdték (elhangzó indok nélkül) felkoncolni. (Azért annyit csak tudhatnánk még a történelemből, hogy az éhező parasztok és a marhahajcsár hajdúk nem a makulátlan ártatlanságukról voltak híresek.) De lehet, hogy Dózsa azért öleti meg a két idiótán gonosznak ábrázolt nemest, mert azok az első felvonásban önérzetében megbántották őt? Ha így van, szép kis Dózsánk van nekünk. És könnyen lehet, hogy így van, mert a népvezér a második felvonásban kimondja a „végső igazságot”: „a bűnösöknek meg kell lakolniuk a vétkeikért!” Tény: ilyeneket ma is szeret hallani a társadalmi „elit” egy bizonyos része.
Nem cifrázom tovább: a Dózsa-tánckrónika olyan eszetlen történelmi hablaty, hogy ember legyen a talpán, aki kihámoz belőle valami példamutató eszmét, vagy akárcsak egyetlen értelmes gondolatot. Ha most lennék nemzeti érzelmű fiatal úri hölgy, igencsak vakaróznék a pruszlikom alatt, hogy most a nemesi kúriákat kirabló-felgyújtó keresztes parasztoknak szurkoljak-e, vagy pedig a keresztény Magyarországot jelképező érsekbíborossal és az isten kegyelméből uralkodó, megkoronázott királlyal és nemeseivel érezzek együtt. Ha történelmi parabolának vélném a látottakat, akkor a Pest határába csődített, majd rászedett és magukra hagyott szegény páriákat mai BAZ-megyei munkanélküliekkel azonosítanám, a felelőtlen, önző és tutyimutyi országvezetőket pedig… De nem vélem történelmi parabolának a Dózsát. Hanem minek is gondolom?
Hát, egy újabb ürügynek a táncolásra. De egy igen veszélyes ürügynek, mert ebből az ürügyből az alábbi szemlélet árad: dobjunk fel egy nemzeti témát, amely nemzeti mivolta révén mostani pártunk és kormányunk kulturális preferenciái között igen nagy súllyal szerepel, csapkodja a táncosok nagy része magyaros jelmezben a csizmáját, legyen az előadásban esküvés, szentség és kereszt… A többi már alig érdekes. Nem számít a zagyvaság, hogy a megkínzott parasztvezér tüzes koronája (és égő kalickája) formájában a szent koronára hajaz, és az sem baj, hogy az egykori keresztesek – gondolom, a történelmi hűség jegyében – rohadt idétlenül harapdálják a forró széken szenvedő, még élő elítélt nadrágját (korabeli leírás szerint a vezért a hajdúival felzabáltatták). Az előadást a műsorfüzetben „nagyszabású, új, magyar nemzeti táncjátéknak” nevezik… Komolyan mondom: régen féltettem ennyire szeretett hazámat.
A történelmi, nemzeti téma mellett a produkció a közönségigények kiszolgálásával is próbálkozik. A címszerepet celeb játssza, Novák Péter, aki sokoldalú, tehetséges ember, csak mindmáig nem lehet tudni róla, hogy mihez is ért leginkább, mi vajon a főfoglalkozása. Egyébként ebben a szerepben csak az lehetne hatásos, aki egy személyben úgy énekel, mint Freddie Mercury, úgy néptáncol, mint ifj. Zsuráfszky Zoltán, és olyan művészi erővel, kisugárzással bír, mint fénykorában a néhai Fülöp Viktor balettművész. Ezzel szemben Novákot a tizenkettedik kartáncos is – teljesen természetesen – kisujjból letáncolja, hiszen a Honvéd Együttes valamennyi táncosa kitűnő, jól képzett, kőkemény professzionista művész. Hogy a kevesebb mennyivel több, azt a Dózsa szerelmét játszó Fekete Zsuzsanna alakítása is bizonyítja: kevésszer jelenik meg, ízlésesen, visszafogottan szerepel, és gyönyörűen énekel.
Ő és a tánckar példáján elgondolkodva felmerül bennem: zenés-táncos-énekes előadás alkotásakor talán zene, tánc és ének minőségével kéne behatóan foglalkozni. Történelmi témát pedig az válasszon, rendezéssel, színházzal az bíbelődjön, aki legalább egy kicsit konyít valamelyikhez. Ha meg csak ennyire telik tőle (és szerinte erre van igény), legalább próbáljon meg a jövőben ellesni valamennyit a nagy sematikus elődök ügyes húzásaiból.
Dózsa (Honvéd Együttes – Nemzeti Táncszínház)
A táncjátékot Zsuráfszky Zoltán ötletéből írta: Vincze Zsuzsa. Tánczenei szerkesztő: Makó Péter. Díszlet: Tóth Kázmér. Jelmez: Vincze Zsuzsa. Zeneszerző, dalszövegíró: Szarka Tamás. Rendező-koreográfus: Zsuráfszky Zoltán.
Szereplők: Novák Péter, Fekete Zsuzsanna, Valach Gábor, Bocskor Salló Lóránt, Győri András Botond, Szappanos Tamás. Közreműködik a Honvéd Táncszínház tánckara és zenekara. Énekmondó (hangfelvételről): Szarka Tamás.
Művészetek Palotája, 2011. március 4.
