Szabó Zsuzsa: Szűz Mária és a pusztító fenevadak
Gioachino Rossini – Kun Attila: Stabat Mater - KRITIKA
A táncosok legelőször vicsorgó, négy lábon járó primitív hordaként jelennek meg egy fénypont körül, mintha mindenképpen el akarnák pusztítani azt. Ez a fénypont vetül majd egy egekbe nyúló toronyra, a szenvedő Fiúra, ez lesz az a „hely”, ahol az asszonyok elveszítik gyermeküket.
Kun Attila a kulturális, szakmai tapasztalatcsere és a kölcsönös inspiráció szempontjából jobbnál jobb projekteket hoz létre. Elég csak a Bethlen Téri Színházban futó K-Arcok című sorozatra gondolnunk, melyben „külsős” kortárs koreográfusok és a Közép-Európa Táncszínház táncosai együttesen hoznak létre szólókat, és melynek negyedik előadása egyébként a napokban kerül bemutatásra. Kun Attila ezúttal is mint koreográfus vett részt egy, a Közép-Európa Táncszínház és a Nagyvárad Táncegyüttes koprodukciójában létrejött előadásban.
Fotók: Fülöp-Crisan Oliver
A Nagyváradon bemutatott előadását Gioacchino Rossini Stabat Materére koreografálta. Rossini után ő is kerek egészként kezelte a tételeket, a kezdések és lezárások között megjelenő részek is szépen fonódnak egymásba, az egyikből a másikba vivő motívumok legtöbbször érthetőek és jól szervezettek, egy-egy üresjárat, hosszú csönd okoz csak néha zavart. Mint a zeneműben, a színpadon is „kórusok, áriák és recitativók” váltják egymást, bár sokszor nem párhuzamosan futnak egymás mellett. Miközben a koreográfia patetikussága túlmutat Rossini művén, sokszor nem csap olyan magasságokba, mint az elhangzó zene.
Mind a zene-, mind a táncmű alapvetően a fiát sirató Szűzanya fájdalmait bontja ki. Kun Attila munkájában a képlet mégsem ennyire egyszerű. A táncosok legelőször vicsorgó, négy lábon járó primitív hordaként jelennek meg egy fénypont körül, mintha mindenképpen el akarnák pusztítani azt. Ez a fénypont vetül majd egy egekbe nyúló toronyra, a szenvedő Fiúra, ez lesz az a „hely”, ahol az asszonyok elveszítik gyermeküket. Az előadás végül ugyanúgy zárul, mint ahogy elkezdődött: a táncosok ismét a fénypont körül vicsorgó fenevadakká változnak. Egy-egy jelenet ráadásul épít a férfi–női konfliktusokra is, így a többféle irány megakasztja és elhomályosítja a fiát sirató Szűzanya, illetve a Fiú „történetét”, a mindent átitató szimbólumok használata pedig azon túl, hogy jól szervezi, alapvetően le is ülteti az előadást. A táncosok egyfajta folyamaton mennek keresztül, melyet rongyos után színesebb, rendezettebb, majd ismét rongyos jelmezük is érzékeltet. Ugyanúgy megvan bennük a hajlam az állati pusztításra, mint a fájdalomtól szenvedő odaadó támogatására. Így végül a pusztítás és támogatás, fájdalom és fenyegetettség furcsa elegye lesz az előadás váza.
Elöl: Kovács Péter és Jakab Zsanett
A tisztább, nagyobb ívű tételek sikerültek a legjobban. Jakab Zsanett és Kovács Péter szinte az egekbe emeli az előadást. Kovács Péter előadásában a tehetetlenség a reménnyel, Jakab Zsanettében az elvesztés és az ennek okán érzett fájdalom a tehetetlenséggel párosul. Szerepüket nem „szenvedik túl”, Kun Attila pedig a két táncos támogatására abszolút kihasználja a tánckar adta lehetőségeket. A táncosok mozgását határozottan megszabja a hátsó sarokban álló, egy kissé otromba torony (feszület?), mely az egekbe vezeti a táncosok tekintetét. Ennek a toronynak az otrombaságát szerencsére jól ellensúlyozzák a mellette lógó, egyébként csak díszként funkcionáló botok.
Elöl: Jakab Zsanett és Kovács Péter
Sokszor jogos a felvetés, hogy a kortárs táncban mindegy volna, ki honnan, milyen irányból, milyen technikai háttérrel és tudással érkezik egy előadásba. A „hagyományosabb” modern balettnél, mely sokkal inkább épít a technikára és az egységes formanyelvre, ha ezek a különbségek nem képezik a koncepció részét, egyenesen ronthatnak az előadás élvezeti értékén. Főleg, ha a tánckarnak vannak szólistái, és az ő technikai képzettségük látványosan elkülönül a többi táncosétól. Sajnos nem ismerem eléggé a Nagyvárad Táncegyüttes munkásságát és táncosainak szakmai hátterét, tudomásom szerint leginkább néptánc-előadásokat hoznak létre. A nézőtéren ülve mindenesetre nagyon úgy tűnt, hogy a modern, vagy kortárs balett világa, ha nem is teljesen, de távol áll tőlük. Félreértés ne essék, ezzel nem a táncos tudásukat akarom megkérdőjelezni, pusztán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a koreográfus választásai folytán az előadás koncepciója elüt attól az iránytól, amelyben eddig a táncosok mozogtak. Az, hogy a mozdulatok nem elég szélesek, dinamikusak, pontosak, nincsenek megfelelő ideig kitartva, alapvetően meghatározza az előadás-élményt. Mivel egy, már műfajmegjelölésében is nagyot vállaló, grandiózus táncoratóriumról van szó, a folyamatos visszafogottság látványa egyfajta burokba zárja a művet. A koreográfia leginkább akkor tud kiteljesedni, amikor középpontba kerülnek a KET táncosai, vagy amikor a tánckar egyfajta sodró tömegként veszi körül őket.
Gioachino Rossini – Kun Attila: Stabat Mater (Nagyvárad Táncegyüttes – Közép-Európa Táncszínház)
Rendező-koreográfus: Kun Attila. Dramaturg: Lőrincz Ágnes m.v. Koreográfus asszisztens: Horváth Adrienn. Oktatói asszisztens: Mádi László. Díszlet- és jelmeztervező: Cristina Breteanu.
Szereplők: Brugós Sándor Csaba, Forgács-Popp Jácint, Forgács Zsombor, Györfi Csaba, Iván Enikő Kitty, Jakab Zsanett, Kacsó Bálint, Kerekes Dalma, Kovács Péter, Pál Alíz, Rácz Lajos Levente, Schmith Nándor Gyula, Szabó Enikő Ágnes, Szabó András, Szőcs Brigitta, Szőnyi József, Tímár Tímea.
Átrium Film–Színház, 2016. április 25.
