Stiláris közösség
Péter Márta kritikája a Felületi kötődésről
Amikor bebocsáttatunk a nézőtérre, már a mű sajátos terébe lépünk; a táncosok a három zenész végtelenített, itt-ott keletiesen fodrozódó diszkrét kíséretére felelve improvizatív elemekből szövik tovahaladó sorozataikat, néha szándékos vagy véletlen „karambolt” is produkálva.
Péter Márta kritikája a Felületi kötődésről
Amikor bebocsáttatunk a nézőtérre, már a mű sajátos terébe lépünk; a táncosok a három zenész végtelenített, itt-ott keletiesen fodrozódó diszkrét kíséretére felelve improvizatív elemekből szövik tovahaladó sorozataikat, néha szándékos vagy véletlen „karambolt” is produkálva.
A Budapest Tánciskola Új Táncok sorozatában az intézmény ex-diákjai találkoztak össze egy örömtáncra és örömalkotásra. Hatan. Hogy miképp alakult ki az előadói stáb, nem tudni, de a közös mű nagyszerűen sikerült.
Felületi kötődés – szól a cím, nem ígér nagy drámát, mélymerülést, élveboncolást és a koreográfus-előadók meg sem próbálkoznak azzal, hogy valamiféle tematikai irányt szabjanak alkotásuknak. Nem próbálkoznak semmi külsőséggel, semmiféle tőlük idegen tartalmi vagy formai elem koncepcióvá avatásával. Sőt, úgy tűnik, hogy semmivel sem próbálkoznak. Valahogy vannak, léteznek a színpadon, s ahogy halad az idő, ebből az indirekt létből születik valami nagyon szép és önmagában teljes autonómia. Valami, amit nehéz megfogni a lényegétől eltérő eszközökkel.
Amikor bebocsáttatunk a nézőtérre, már a mű sajátos terébe lépünk; a táncosok a három zenész végtelenített, itt-ott keletiesen fodrozódó diszkrét kíséretére felelve improvizatív elemekből szövik tovahaladó sorozataikat, néha szándékos vagy véletlen „karambolt” is produkálva. A hektikus, ide-oda cikázó vonalakból idővel mintha szabálytalan és titkos pókháló borulna a különös játszótérre, ahol felnőttek álmodnak vissza egy ifjúkori mesét. Máris benne vagyunk hát a képletes történetben, pedig még csak ezután kezdődik. Ezután kezdődik el az a végtelen változás, amely már egyfajta állandóságnak, lebegésnek tűnik, s amelyben a tudatosság szintjén többnyire csak azt érzékelni, hogy hosszabb rövidebb szólók, kettősök sorjáznak, váltakoznak csoportalakzatokkal, hogy a kontaktusok érintéssé, érintődéssé emelődnek meg, hogy valami nem-rögzített, nem földszerű, bizonytalan matéria tartja fenn a színpadi álmot.
Persze az ember nem ártatlan, tudja, már közben is tudja, hogy mi lehet a varázs titka. Már az első pillanatokban magával ragadja ugyanis az a könnyedség vagy inkább könnyűség, amely több mint technika. Ez a (táncos) testeknek egy lehetséges tulajdonsága, amely föloldja a gravitáció mindenhatóságát, elold törvényeitől. E különleges adottság egyik nagy birtokosa Bakó Tamás; bármit tesz, valamilyen atavisztikus, mondhatni, ember előtti eleganciával teszi. Könnyed elemeltséggel. Izgalom és tét nélkül. Ilyennek teremtődve. Bakó mellett nem könnyű súlynak vagy ellensúlynak lenni, testi értelemben sem. Fülöp László technikailag és előadói habitusával is nagyszerű társ a hatfős színpadi akcióban s jól érzi azt a fajta lebegő táncmódot, amely már az idővel való különleges viszonya okán is oly érdekessé teszi ezt az estet. A két férfi előadó mellett négy, kvalitásos táncosnő, négy erős személyiség kapcsolódik a játékba; szólójában lehengerlően energikusnak tűnt Varga Viktória, játékra hajlóan is szigorúnak Mészöly Andrea, ugyanakkor valami csillogó fanyarság lengte át Vadas Zsófia Tamara szólóját, és a felszabadultság ösztönző vágya Biczók Annáét. A meglehetősen különböző temperamentummal megáldott előadók mégis hibátlanul, tökéletes összhangban működtek közös feladataikban, és szólóik is megfértek a darabra érvényes stiláris közösségben. Ennek titka pedig nyilván az iskola. A közös gyökér, amelyre ugyan a különféle szakmai és életbeli tapasztalatok révén már rárakódhatott néhány réteg, de a lényeg nem veszett el, sőt érettebben, izgalmasabban tűnt elő.
A darab utolsó nagy „össztánca” elé rövid közjáték kerül; míg a lámpák fényüket vesztik, a táncosok lassan, szabálytalan sorban, kezüket maguk előtt tartva hátrálnak, a két zenész hölgy pedig – ahogy az előadás kezdetén is – a színpadra penderül, csacsog, gesztikulál. Azt hihetnénk, vége az estnek, de nem. Innen indul az utolsó nagy tutti, amelyben csodálatosan kiteljesedik a koreográfia, hogy végül sokszínűségében is egynemű folyammá nőjön. A zenei koncepciót is jegyző Mizsei Zoltán, meg a Moszkvából ideszármazott örmény hegedűs, Ellina Khachaturyan és honfitársa, a hangjával mesterien bánó Gaya Harutyunyan pedig utoljára még egy álomszerű, mesésen titokzatos zenei világot társít a lebegve áradó tánchoz.
Felületi kötődés (a Budapest Tánciskola ex-diákjainak estje)
Zenei koncepció: Mizsei Zoltán. Hegedű: Ellina Khachaturyan. Hang: Gaya Harutyunyan és Mizsei Zoltán.
Alkotók/Tánc: Bakó Tamás, Biczók Anna, Fülöp László, Mészöly Andrea, Vadas Zsófia Tamara, Varga Viktória.
MU Színház, 2011. március 5.
