Kortárs tánc

Szabó Zsuzsa: Kitörni a határok mögül

While We Strive; BOI: Az út a fiútól a férfiig – KRITIKA

Néző és előadó olyan szinten kezdett el együtt létezni a térben, mintha belülről lehetne hallani a táncosok mozgását, a látvány térbeli meghosszabbodásaként funkcionáló hang szinte hídként kötött össze bennünket.

Két este, két teljesen máshonnan érkezett alkotó, akiket csupán az köt össze, hogy mindketten Budapestre jöttek bemutatni egy előadásukat. Egyik a fizikai színház, a fizikalitás kifejezőerejének kutatója, a másik a saját feje után megy, jobban mondva, saját elméletét fejleszti: nem pusztán a testek és mozdulatok fizikalitását, hanem az érzékelésben betöltött szerepét kutatja.
Az utóbbi alkotó a Trafó színpadára, sőt Magyarországra is most jött először, a While we Strive című előadásával. Arno Schuitemaker Hollandiából érkezett, mérnökből lett koreográfus. Előadásaiban arra törekszik, hogy néző és táncos egyként létezzen a térben, hogy a nézőre gyakorolt hatások elmossák a befogadás érzékszervei közötti határokat.

Fotó: Jochem Jurgens

Az előadás leírása alapján még nem gondoltam, hogy mindez lehetséges, hiszen totális, többféle érzéket bevonó színházi élményekben csak nagyon ritkán lehet részünk. Azonban akkor mégis gyanút foghattam volna, hogy a nézőt be fogják vonni az előadásba, vagyishogy személyesen nekem szól majd az előadás, amikor a három táncos belépett a nézőtérre. Felálltak egy sorba, és mélyen a szemünkbe néztek, majd felénk nyújtották azt a kis kézigránátszerű valamit, mely mindvégig olyan hangot adott, mint a fortyogó kávé, vagy a még éppen hallótávolságon belül elsuhanó repülő, és amely aztán az egész előadásban meghatározta a néző és a táncos közötti kapcsolatot. A néző bevonása lassú folyamat volt. Eleinte nem is tűnt izgalmasnak, amit a színpadon lehetett látni. Ezt a kis tárgyat fogva kezdtek el a táncosok szinte bohóckodva nagyokat suhintani a karjukkal a levegőben. Minden suhintás látványával egyidejűleg annak hangját is érzékelni lehetett. Az előadás leírásában is olvasható „halljuk, amit látunk, látjuk, amit hallunk” megállapítás tényleg megvalósult, de a frappáns ötlet, melyről az első percekben azt gondoltam, hogy az előadást rá építették, túlságosan egyszerűnek tűnt ahhoz, hogy elképzeljem, ebből még más is kinőhet az elkövetkező egy órában. Ráadásul a kis gránátot végig egy kezükben fogták, nem történt semmilyen variáció, sőt, mindannyian ugyanazokat a mozdulatokat végezték, és egymáshoz képest sem mozdultak el a térben. Ha pedig mégis, akkor is ugyanabban a sorban álltak, mint eredetileg.

Fotó: Jochem Jurgens

Tehát az, hogy egyhelyben ülő nézőként a hang térbeli változását érzékeljük, eleinte nem valósult meg. Később rá kellett jönnöm, hogy mindez finom ráhangolás volt a továbbiakra. Lehet, hogy a sokszori ismétlés kellett, lehet, hogy egyszerűen az idő, hogy mi is részeseivé váljunk az előadásnak. A mozdulatok szép lassan elkezdtek variálódni, a táncosok egyre nagyobb eltérésekkel és elcsúszásokkal végezték őket. A suhintásokból mind a látványban, mind a hangzásban lüktetés lett. A contraction és release híres technikája ennyire látványosan ritkán látható, jobban mondva, ritkán építenek szinte csak erre egy koreográfiában: a lendített karok lendülete egyre inkább átterjedt a test egészére, és az összerándulások s kieresztések lüktetése, egyre gyorsabb „rángatózása” vette át a helyét. A kis gránátok hangja pedig vagy elhalványult, vagy felerősödött a hangszórókból jövő zene hangereje szerint, melyet a táncosok mozdulatainak hevessége is követett. A hang nem aláfestésként szolgált a mozgáshoz, és a mozgás sem egyszerűen leképezte a hangot. Kapcsolatuk nem is olyan volt, mint a szimfonikus balettek esetében, ahol a tánc a zene szerkezetét és hangulatát követi. A While we Strive-ban a mozgás nem ilyen szempontból volt absztrakt; a zene, jobban mondva a hang és a mozgás együtt keletkezett.Fotó: Jochem Jurgens

Az előadás belső lüktetése mindvégig megmaradt, sőt, az én testemben mint néző testében is elkezdett működni. Néző és előadó olyan szinten kezdett el együtt létezni a térben, mintha belülről lehetne hallani a táncosok mozgását, a látvány térbeli meghosszabbodásaként funkcionáló hang szinte hídként kötött össze bennünket. A hatásoknak ilyen fokú szerkesztése, mondhatnánk, valóban mérnöki munka.

A Bethlen Téri Színházban látott vendégjáték, a BOI: Az út a fiútól a férfiig (kiejtve egyezik a „boy”, a „fiú” angol megfelelőjével) szlovák nyelven és a szlovák népzene elemeit felhasználva készült, mégis, nemcsak Szlovákiában, sőt, nemcsak a régióban tetten érhető jelenséget járt körül: a fiú felnőtté válása, a viszony a hagyományok és az elvárások közvetítette fiú- és férfiképhez mindenhol érvényes kérdésfelvetés. Talán ezért is van az, hogy az előadás szlovák-cseh-lengyel-magyar-francia-orosz koprodukció.
A Matej Matejka által rendezett tánccal, fizikai színházzal és sok szöveggel kevert előadás látványában és szimbolikájában szigorúan meg van szerkesztve. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy annak ellenére, hogy a pár angolra lefordított központi mondat mellett nagyon sok szöveg hangzott el szlovákul, az előadást szinte zökkenésmentesen lehetett érteni.
Az itt-ott elhangzó, meg-megjelenő népzenei, -viseletbeli és -táncos elemek, a központi kellékként használt duda, a nőktől elhangzott elvárások (pl. a férfinak meg kell védenie a családját, hősnek kell lennie és tisztelnie kell az anyját) egy hagyományosabb világot jelenítettek meg, amelyből a fiú – felnőtté válásában – ki akart törni. A színpad középpontjában elhelyezkedő fehér, zárt kör jelezte, hogy előre meghatározott szerepbe született, abba nőtt bele. Ebből a körből néha sikerült kitörnie, például amikor lázadó kamaszként graffitit fújt a hátsó, egyébként szintén szigorúan zárt, sík felületre, de az előadásból nem derült ki egyértelműen, hogy végül el tudott-e szabadulni, vagy sem.
Az előadás az elvileg tiszta állapotból, kisgyerekkorától követte végig a fiú történetét. Sorsát mintha eleve elrendelték volna: rózsaszín, nem túl fiús alsónadrágot viselt. A színpadon csak ritkán, lázadó és öntudatra ébredő pillanataiban volt egyedül, élete az őt körülvevő nők (anyja és szerelmese) kívánságai és parancsai szerint alakult. Először rendre úgy tűnt, mintha nagyon is igényelné e kapcsolatok nyújtotta biztonságot: fiúként ragaszkodott anyjához, férfiként pedig lelkesen vetette alá magát a lány kívánságainak.
Az előadás gondolatmenete nagyjából világosan érthető, de fontos, központi kérdések megválaszolatlanul maradtak benne. Ha a nőkben maszkulin, erős és védelmező férfiideál él, akkor ők maguk miért játszanak végig domináns szerepet? Nem tudjuk azt sem, miért akart a fiú egyszer megfelelni az elvárásoknak, másszor pedig, amikor magára maradt, miért szenvedett, miért akart megszabadulni tőlük, miért jelent meg mozdulataiban állandóan a tiltakozás és a lázadás.

A kérdés, hogy mi történik azzal, aki fellép a hagyományos férfikép ellen, nem merült fel. Az előadás tulajdonképpen csak annyit állít: lázadni is lehet. Ez így önmagában nem túl bonyolult, nem túl kortárs gondolat.

Arno Schuitemaker: While We Strive
Koncepció és koreográfia: Arno Schuitemaker. Táncolják : Shay Partush, Audrey Apers, Ivan Ugrin. Dramaturg: Guy Cools. Fény: Ellen Knops.
Hangkulissza: Massimo Cervini. Jelmez: Carlijn Petermeijer. Sound engineer: Michiel Brongers. Producer: Stichting SHARP. Társproducer: DansBrabant.
Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2016. május 5.

BOI: Az út a fiútól a férfiig (ProFitArt – Pro Progressione)
Rendező: Matej Matejka. Koreográfus: Martin Talaga. Színpadkép: Agnieszka Pátá. Zene: Katarina Kalivodová, Cécile da Costa. Előadók: Martin Talaga, Katarina Kalivodová, Cécile da Costa, Kateřina Eva Lanči. Fényterv: Karel Šimek, Galkó Janka. Hangterv: Andrey Shvetsov. Producer: ProFitArt. Társproducerek: ROXY NoD, Záhrada, Pro-Progressione, Studio Matejka.
Bethlen Téri Színház, 2016. május 6.