Hal a palackban
Szoboszlai Annamária kritikája az Enciről
Az előadás így befelé tágul, felfedik magukat az apró, személyes, „nem is” titkok gyermekkori történések, iskolás élmények, egy hirtelen hajvágás képe. Mindenkinek megvan a maga egyszemélyes magánmitológiája, de mi most épp Enciét látjuk. A kérdés csak az, mitől lesz az övé érdekesebb, mint bárki másé?
Szoboszlai Annamária kritikája az Enciről
Az előadás így befelé tágul, felfedik magukat az apró, személyes, „nem is” titkok gyermekkori történések, iskolás élmények, egy hirtelen hajvágás képe. Mindenkinek megvan a maga egyszemélyes magánmitológiája, de mi most épp Enciét látjuk. A kérdés csak az, mitől lesz az övé érdekesebb, mint bárki másé?
Szinte kivétel nélkül minden Juhász Anikó (O. Caruso) darabra igaz, hogy a rendező-koreográfus az előadó „hozott anyagából” dolgozik, vagyis a végeredmény mindig személyes. Ezt a személyességet jó esetben felül tudja írni az általános, vagyis a színész/táncos – tehetségétől függően – háttérbe tudja vonni magát, és helyette az kel életre a színpadon. Valahogy ugyanaz a helyzet a személyes darabokkal, mint az álmokkal. Mindenkinek csak a saját álma érdekes. A másikét jó esetben udvariasan végighallgatja, de közben alig várja, hogy az övét elmesélhesse.
Az Enci címet viselő legújabb táncperformanszban Buday Enikő lesz az előadás teste és lelke. A szelleme kevésbé. Persze nehéz szellemmé lenni ott, ahol a formakísérlet alapanyaga az ember és az ő emlékei. Az előadás így befelé tágul, felfedik magukat az apró, személyes, „nem is” titkok gyermekkori történések, iskolás élmények, egy hirtelen hajvágás képe. Mindenkinek megvan a maga egyszemélyes magánmitológiája, de mi most épp Enciét látjuk. A kérdés csak az, mitől lesz az övé érdekesebb, mint bárki másé? Csak azért, mert képes mozogni a színpadon, összecsukló babaként el tud vágódni a földön, mert folyamatos tevékenykedésével, pakolászásával, átöltözéseivel magán tudja tartani a nézők tekintetét, és mert kész arra, hogy képletesen és szó szerint is meztelenre vetkőzzék előttünk, miközben hajtja, egyre hajtja a rendeltetésszerűen egyszer sem használt mikrofonzsinórból lett ugráló kötelet? A válasz igenre hajlik. A performanszok elsődlegesen az előadók személyisége révén hatnak a nézőre, és csak a második lépésben pendítenek meg intellektuálisabb húrokat. Szerencsés esetben az előadó olyannyira a hatása alá von, hogy a forma, vagyis az előadó maga válik tartalommá. Ha ez mégsem történik meg, akkor a performansz nem érhet célt.
A Buday Enikőre (táncos, koreográfus) alapozott munka egyszerre dolgozik a táncos testi jelenlétével, illetve az előzetesen fölvett és a darab során lejátszott hangfelvételekkel, melyen Enci mesél. Arról, milyen volt ovisnak lenni, hogy miként hajkurászta a család a fején megjelenő tetveket, hogyan élte meg az iskoláskort, miért kellett logopédushoz járnia, mikor ment először hittanra, hogy hisz-e valamiben. S végül, hogy mit szeret, mit nem szeret. De ezt már ott, előttünk, a video-hang elzártságából kilépve mondja, a lemeztelenedést követően, nőiesen rafinált elfogódottsággal állva a nézők tekintetét. A kekszet, azt igen, a somlói galuskát is, de csak az otthonit. A madártejet nem. A gumicukrot viszont igen, cukorka mindig van nála, mert dohányzik, és nem jó dohányszagú nőt csókolni.
A fennmaradó időt – ha tényszerűek akarunk lenni – a színpadra vetített négyszögben található tárgyak egymásra halmozásával, majd újbóli szétpakolásával tölti ki. Van ott több fatábla, hamutartó, fogkefe, kés, borotválkozó pamacs, egy piros szalag. És idővel ide kerül egy férfi félcipő is. Cipőből ezen kívül látunk még egy óriás darabot, melynek láttán Fehér Ferencre, Juhász Anikó korábbi darabjainak (Emberkönyv, Woyzeck-koncert, Kaspar-variációk…) táncosára asszociálhat a néző. Encinek jókora cipőbe kell lépnie, Fehér után csetlik-botlik is benne derekasan, nehéz kitöltenie a méretes lábbelit. És van még ott a pálya szélén egy fehér magas-sarkú is, ami azonban ezen az estén nem áll szolgálatba, viszont felveti a kérdést: vajon mennyire megtervezett az előadás minden mozzanata, vajon hol kap szabad kezet Enci a játékra, a pillanat megragadására?
A fotókat Puskel Zsolt készítette.
Néhány érdekes és érzékletes részletet – például földön szétterített hajának krétarajzzal való meghosszabbítása – sok érdektelen, nyűglődően „magában beszélő” fog közre. Ez az előadás nem nekünk szól. Hanem Enciről szól, és egy belépti jegy megvásárlásával tanúi lehetünk Encinek. Buday Enikő kedves jelenség a színpadon, olykor egészen szuggesztív. De amit csinál (vagy csináltat vele a rendező), az érdektelenségbe fordul. A tárgyhalmazra vetülő videó-kép, a torzított hangfelvételek (gyorsított, majd elnyújtott lejátszás), az állandó ruhacserében megnyilvánuló identitáskeresés és végül a felfüggesztett petpalackból teátrálisan előkerülő fagyasztott hal megreked a puszta önkifejezésben. Nem sül ki belőle semmi.
Enci (Finita la Commedia)
Látvány: Juhász Anikó, Buday Enikő. Rendező, koreográfus: Juhász Anikó (O. Caruso).
Előadó: Buday Enikő.
Sirály, 2011. március 8.
