Kutszegi Csaba: Bérlet az életre
7. Monotánc Fesztivál II. – KRITIKA
…mindenkinek, kivétel nélkül, a világ legtávolabbi pontján is joga van felszabadítania és megmutatnia magát. De remélhetőleg ehhez folyamatosan új művészi kifejező módok, eszközök, műfajok is adódnak majd, mert attól tartok, hogy a kortárs monotánc műfaja nem lesz képes kielégíteni a felmerülő igényeket.
A harmadik nap utolsó száma nemcsak az aznapi kínálat, hanem a fesztivál egész műsorának kiemelkedő produkciója volt (az eseménysorozat végeztével ezt magabiztosan állíthatom).
Hattyú - Gergye Krisztián
Gergye Krisztián nem változik jó ideje, sőt, mondhatni, nem fejlődik, nem keres új utakat. Ez első hangzásra – kortárs, kísérleti művészetről lévén szó – talán elmarasztalásnak tetszik, de nem az. Kifejezetten jó ugyanis, hogy Gergye nem változik. Kidolgozott egy módszert, elért egy magas színvonalat, és mindkettőhöz hű marad az előadásain. Ha meg kellene határozni a stílusát, azt mondanám: szürreális-expresszív neodadaizmus. Ezzel a szörnyszülött jelzős szerkezettel azt próbálom meg érzékeltetni, hogy Gergye Krisztián állandósította, sőt, örökérvényűvé tette a múlt század elejei avantgárd alkotói módszereit, stílusát, hangulatát. Azért nem kell folyton új kifejezési formákat keresnie, mert nála folyamatos lételem lett az „élen járás”. A modernnek vagy kortársnak az állandó attribútumait találta meg, nem túlzás azt állítani, klasszicizálta a folyamatos másként gondolkodást.
A fesztiválon bemutatott új, Hattyú című performansza közben sem az merül bennem, hogy vajon milyen újdonsággal fog szolgálni, hanem arra vagyok kíváncsi, hogyan fogalmazza meg jól bevált „régi” eszközeivel választott témáját. El Kazovszkij költői és képi világa különösen jól illik a koreográfus-rendező-performer stílusához, produkciójában, mint általában, most is igen jelentős szerepet kap a képzőművészeti látásmód, mely a színpadkép látványában és önmaga személyes megjelenésében is megnyilvánul.
A Bethlen Téri Színház kis színpada nincs telezsúfolva díszletekkel, képekkel, ráadásul az ügyes világításnak és a hátsó függöny elhúzásának köszönhetően a színpadi tér valósággal kitágul. Gergye a darab első felében furcsa, féllábú nemtelen alakot jelenít meg, mely figura egyszerre bizarr, különleges és hátrányos helyzetű. Eleinte felolvas részleteket El Kazovszkij szabadverseiből, később hangfelvételről is elhangzanak versrészletek az előadásában. A verbális szövegek mellett súlyos szimfonikus zenei hangzások is kísérik a mozgásakciókat. A hátsó falhoz támaszkodva mindezt ülve figyeli egy hasonmás báb, melynek jelenléte Gergyénél egyáltalán nem klisés, mert – különösen a Kokoschka babája óta – igen eredeti módon kezeli ember nagyságú bábpartnereit. Ezúttal is, amikor az előadás vége felé leül a báb mellé, egészen különleges mozgássorozatot produkálnak együtt, melynek révén máshogy nem megfogalmazható tartalmak jelennek meg a színen. A különös hangulatban – bár egyetlen egy vetített El Kazovszkij-kép sem jelenik meg az előadáson – a képzőművész-költő képi világa is, legalábbis hangulatában, megteremtődik. A végére mindehhez egy fricska is kerül: az előadó A hattyúk tava híres sikerszámának, a négy kis hattyú táncának zenéjére távozik, hátra hagyva a hason fekvő, élettelen bábot.
A rossz tanuló felel - Juhász Kata
A negyedik nap első produkciója, Juhász Kata A rossz tanuló felel című munkája zavarba ejtő. A táncos-koreográfus rendszeresen jelentkezik tanintézetekben beavató programokkal, ez az előadása is egy iskolai foglalkozás felnőttek számára adaptált változata. Ennek megfelelően a nézők iskolapadokban foglalnak helyet az ideiglenesen tanteremnek berendezett színpadon, előttünk tábla, kréta, szivacs. Maga Juhász Kata szintén egy tanuló helyén ül, stilizált diákkosztümben: világos rakott szoknyát, blúzt, nyakkendőt visel. A padra borulva alszik, a „becsengetés” után a padsorok között folytatja „alvajárását”: nem egyszer hirtelen a meghökkenő nézők elé fekszik az asztallapra. A továbbiakban is elsősorban iskolában szokatlan, az „osztálytársakat” enyhén provokáló cselekvéssorozatokat mutat be. Logikusnak tetszik a felvetés, hogy mozgásában a padban ülő diák óramenettől és tananyagtól elszárnyaló gondolatait, belső vágyait követhetjük nyomon. Ez persze az oktatási rendszer kritikája is lehet, de a különböző akciókat nem tartja össze kohézió, sem stílusbeli, sem gondolati. Óhatatlanul várunk valamilyen tanulságot, esetleg történet-lekerekítést, valamilyen értelmezhető állásfoglalást. Nem lenne erre igényünk, ha színházban ülnénk, ám osztálytermi körülmények között nehezen válik fogyaszthatóvá az elvont, értelem helyett inkább az érzékekre hatni akaró esztétikum. Jómagam is arra gyanakszom, hogy valamit közölni akar velem az alkotó, de nem tudom értelmezni, hogy mit. Iskolapadban ülök ugyan, de felnőttként, ezért csak felnőtt fejjel tudok próbálkozni: Juhász Kata figurája talán azt akarja sugallni nekem, hogy olyanok vagyunk felnőttként is az életben, mint a felelésre felszólított diák, aki segítségért, súgásért könyörög. Ez szép gondolat, és jellemző is korunkra, de vajon az előadást látva, a gyerekeknek is ez jut eszükbe az iskolában? Aligha. Ami jó lehet diákoknak beavató foglalkozáson, az nem biztos, hogy jó felnőtteknek színházi előadáson. A magam részéről színházban szívesebben fogadok erőltetetten kialakított kvázi interakciók helyett esztétikailag kódolt megjelenítést.
Nonszensz - Újvári Milán
Az utolsó napon, este kilenckor Újvári Milán Nonszensz című szólója következett, amelyben a táncos-koreográfus játékos csapdába csalta a közönséget. A csapdaásás olyan jól sikerült neki, hogy végül az egész kortárstánc-műfajjal együtt maga is beleesett. Újvári ugyanis az előadásán kendőzetlen-kíméletlen éleslátással és őszinteséggel (és persze kedves öniróniával) feltárja a kortárskoreográfia-készítés közhelyes kliséit, és ezzel – talán akaratlanul? – közhírré teszi, hogy a király sokszor mennyire meztelen. Amit nézőként egy kortárstánc-előadáson illene megdöbbenéssel, vagy legalább kellő komolysággal befogadnunk, arról most kiderül, hogy csak átvett ötlet újraismételt, felszínes szajkózása. Kortárs táncról ehhez hasonló (ön)leleplező kritikát még soha sehol nem olvastam-láttam, azt hiszem, ki is űznék a színházi és táncélet Édenkertjéből azt a kritikust, aki ilyen kíméletlen (és realitáson alapuló) malíciára vetemedne. Persze itt a Cyrano-effektus is dolgozik: „Mert magamat kigúnyolom, ha kell, / De hogy más mondja, azt nem tűröm el!” (Ábrányi Emil fordítása).
Vállalva a veszélyt, hogy Újvári Milán „éles kardjával vág szét”, megerősítem: paródiája azért jó, mert hiteles, igaz alapokon nyugszik. Igen: kortárstánc-koreográfia címén temérdek végtelenül unalmas klisék sorozatát felmutató, sorozatgyártott, felszínes fércművet láthatunk, melynek alkotó-előadója vélhetően meg van győződve róla, hogy alkotóművészi tevékenységet folytat, melyben ráadásul – velünk ellentétben – ő maga bosszantóan jól érzi magát. Persze nem a műfajjal és annak művelőivel van baj. Sőt! A konzervatív színházigiccs-gyártók sokkal rosszabbak, noch dazu nem is nagyon akad köztük olyan, aki képes lenne önmagát (nyilvánosan) öniróniával szemlélni. Újvári Milán igen szellemesen mutatja be (el is táncolja, miközben kommentálja), milyen feleslegesen és felszínesen ragaszkodnak alkotók egyes külsőséges eszközökhöz, mennyire direkten próbálnak meghökkentően korszerűnek lenni, milyen provizórikusan kerülnek egymás mellé az éppen elkészült koreográfiai darabkák, és hogyan próbál az alkotójuk minderre utólag-közben mesterséges kohéziós erőt rákreálni.
Különösen jópofa, ahogy Újvári a sokkoló zörejzene jelentéses ellenpontjaként prezentálja a romantikus szimfonikus zene meglepőnek vélt, hirtelen bejátszását, és ahogy ehhez ad hoc jelentéstartalmat is társít rögtön (Csajkovszkij A diótörőjének Rózsakeringőjére előadja a „hervadó virág” című kortárs jelenetet).
Skins - Lili Jungin Lee
Az már csak hab a tortán, hogy az est következő, egyben a fesztivál utolsó előadásán a koreai Lili Jungin Lee a Skins című szólójában nagyon hasonló motívumot jelenít meg – véresen komolyan, mély átérzéssel. Távol-keleti barátainknak sokkal nagyobb utat kell bejárniuk, ha személyiségüket fel akarják szabadítani. Tradícióik jórészt a rend elfogadásáról, a fegyelemről, az egyéni érdek alávetéséről szólnak. Ezért egy koreai fiatalnak még a 21. században is különösen nehéz (ám minden bizonnyal igen revelatív) lehet önmaga (belső) felszabadítása. Nagy elhatározás és sodró energia szükséges hozzá. Ez látszik Lili Jungin Lee színpadi munkáján is: táncával hatalmas energiákat szabadít fel, a tempót és a nehéz mozdulatsorozatokat technikával és kondícióval is győzi, és láthatóan hatalmas boldogságot jelent neki a színpadi megmutatkozás. Ennek ellenére illedelmes és – művészi értelemben – alázatos. Csinos fehér „teniszruhácskát” visel, alatta combtőben végződő, zárt, fehér „kortárs alsót”, sallangmentes, letisztult külseje kontrasztot képez dinamikus mozgásával, a ritmikus-zörejes, fémes hangzású kísérőzenével és a látványt gyakran uraló villódzó fehér fénycsíkokkal. Ajánlója szerint a hölgy a táncával a Skinsben – saját tapasztalatára hagyatkozva – a perifériás idegrendszert igyekszik megmutatni. Ez szerintem egyfajta fedőneve az örök akciónak: hogy tudniillik mint mindenki, ő is önmagát akarja megmutatni. Zaklatott, érzékeny lényét, illetve annak ellentétét is, amikor „az idegrendszer” lassúságra, megnyugvásra, az egyszerű szépség felfedezésére és szemlélésére vágyik. Az előadáson a cyber-világ zajai ekkor váltanak át romantikus vonósok muzsikájába, ám erre Lili Jungin Lee – Újvári Milánnal ellentétben – nem a hervadó virágot játssza el, hanem csendesen kinyílik.
Gyakran hangoztatom: mindenkinek, kivétel nélkül, a világ legtávolabbi pontján is joga van felszabadítania és megmutatnia magát. De remélhetőleg ehhez folyamatosan új művészi kifejező módok, eszközök, műfajok is adódnak majd, mert attól tartok, hogy a kortárs monotánc műfaja nem lesz képes kielégíteni a felmerülő igényeket. Az idei fesztiválnak is ez a tanulsága: a színházi környezetben zajló önbemutatás megszokott, jogos igénnyé vált – lassan szerte a világon. A kortárs táncos-koreográfusok jól nevelt, de öntudatos utazókként kérés nélkül is felmutatják az utazásra jogosító okmányukat, a bérletüket az életre, a kikövetelt, megszerzett engedélyüket önmaguk definiálására. Mintha újra törekedni, kísérletezni olyan nagyon már nem is akarna senki…
Cikkzárta előtt érkezett a hír: a fesztivál közönségdíját – a nézők szavazatai alapján – Feicht Zoltán nyerte el a Parival. Műfajra vonatkozó, messzemenő következtetést ebből nyilván nem kell levonni, de ténynek tetszik, hogy ezúttal a nézők többsége a táncra voksolt.
7. Monotánc Fesztivál
Bethlen Téri Színház, 2016. május 11-14.
