Péter Márta: Játékszívek
Juhász Kata: Entertain me – KRITIKA
Olyan az egész, mint egy számítógépes játék, mint a valóság habos-csipkés színpadi másolata, amikor a határok elmosódnak – csak ámulni lehet, hogy az ember milyen könnyen kondicionálható, mennyire könnyen lehet manipulálni.
„Szórakozni jöttél? …lehet, hogy jól fogsz szórakozni. Bár, őszintén szólva, ezt egy kicsit bánnánk…” Bevezetőül csak ennyit idéznék a szövegből, amely Juhász Kata Társulatának Entertain me című estjéhez kapcsolódik, s amely szerint most azt kell mondanom: miattam nem kell bánkódni, mert egyáltalán nem szórakoztam jól. Hogy ez siker-e és kinek, azt nehéz megválaszolni.
Dömötör Luca, Arnaud Blondel, Vitárius Orsolya és Frigy Ádám / fotók: Mészáros Csaba
Az előadás leginkább egy olyan pszichológiai tesztként működik, amelyben valakivel megfigyeltetnek valamit, miközben ennek a valakinek fogalma sincs arról, hogy valójában őt figyelik meg, s hogy a kísérlet igazi célja ez az utóbbi. Mindezt még rögzítik is, így a színpad, illetve nézőtér két oldalán dolgozó kamerák és mellettük a rövidke snitteket pörgető monitorok végül egy tévéstúdióban zajló, teatralizált emberkísérletet mutatnak, néhol a dokumentarista színház szcenikai eszközeivel, a valóság on stage másolatával is élve. A nézők pedig a fenti helyzetnek megfelelően „ártatlanul” ülnek, válaszolgatnak, majd tesznek meg bizonyos dolgokat. Az idézőjelek azért kellenek, mert az alkotó írásban jó előre közölte célját, vagyis az nem volt titok, s mert ártatlan nézők valójában nincsenek (ezt egyébként a rendező provokálta akcióikkal, illetve azokon szórakozva, éppen a nézők bizonyították). Vagyis ebben az interaktív színházban valaki megfigyelő volt, valakik pedig megfigyeltek. Ez alkalommal a táncosok és a nézők is kísérleti alanynak minősültek, mert a nagy kívülálló maga a koreográfus-rendező, Juhász Kata, akit egy – absztrakt viszonyrendszert ígérő – eredeti felütéssel valamilyen gördeszka féleségen a hajánál fogva cibálnak színre; a hölgy azonban fekvő helyzetéből felpattan, s innentől magassarkújában jön-megy, figyel, közbeavatkozik, szervez, rendez, irányít, provokál, mindig az előadásnak/kísérletnek megfelelően. Lehet, hogy közben szomorú, de az is lehet, hogy mulat. Talán ő az orvos, pszichiáter, esetleg egy női Lucifer? Ez még utólag sem derül ki, nem tudni, hogy szerepe hordoz-e valamilyen kritikai elemet, kívülállása tükre-e valamely véleménynek, vagy csupán az ismert klisék táncszínpadi kópiáját hozza.
Frigy Ádám és Vitárius Orsolya
Bár a koncepciónak Lóky Tamás személyében önálló gazdája van, mégis beúsznak bizonyos emlékek (például a Blue Spring előadásából), amikor Juhász egy-egy nézőtől érdeklődik, hogy vajon az illető Kata-e, ugyanakkor a gazdagságról, a „gazdag-érzésről”, és a hozzá kapcsolható irigységről faggatva nézőit, további várakozásokat kelt. Egy kis magánjelenetben aztán középre áll, grimaszolva szepeg, s tán zsebkendő híján, levetett bugyijába fújja orrát, majd az alsóneműt ismét magára rántva, folytatja korábbi szerepét. Az egyik epizódban pedig a kiemelkedő improvizációs érzékén túl, figurája és hajzata miatt is figyelemreméltó csellóművész, Kertész Endre lép akcióba; a sajátos gúlába rendeződött táncosok itt egyfajta ütős-szekcióként szolgálnak, a Kertész által színpadra invitált férfiú pedig, szorgosan utánozva Kertész testeken kidobolt ritmusait, maga is dobossá avanzsál. A képet a mikrofonokkal érkező Juhász Kata koronázza meg; szerepe itt kissé önfeláldozóra vált, mert nekünk háttal behajol, s innentől az ő fenekén kivert ritmus is erősíti a hangzást. A nézők ezen is szórakoznak, s kedvük egyenesen tetőfokra hág, amikor Juhász – és Kertész – a becipelt hangszertokból tömören pirosló műanyagszíveket osztogat, vagyis a kísérleti alanyok nézőtéri csoportját fölszereli dobóeszközzel. A további feladat világos: csak a fáradt táncosokat, vagyis a kísérleti alanyok mozgó színpadi csoportját kell célba venni, hátha valakit eltalálnak. Ha sikerül, a táncos összerándul, netán megroggyan, elesik, a néző pedig nagyon boldog. Olyan az egész, mint egy számítógépes játék, mint a valóság habos-csipkés színpadi másolata, amikor a határok elmosódnak – csak ámulni lehet, hogy az ember milyen könnyen kondicionálható, mennyire könnyen lehet manipulálni.
Dömötör Luca
A jó technikával, igen intenzíven dolgozó táncosok, Arnaud Blondel, Vitárius Orsolya, Dömötör Luca és Frigy Ádám energikus tutti jelenetekben, olykor spiccen abszolvált virtuóz szólóval, meg a kontakt duettek és triók artisztikus, vagy épp célratörő variációival szolgálják a művet. És a mű szolgálata bizonyára elég általános cél ahhoz, hogy mindenkinek csont nélkül elfogadható legyen, az meg ne érdekeljen senkit, hogy az előadó tudja-e, mihez adja magát. Elvégre ma egy független táncos olykor annak is örül, ha bármihez adhatja. És képzett művészekről van szó. Jelent ez valamit? Lehet, hogy az előadás az értékvesztést, az emberi és szellemi értékek alkonyát is meg akarta festeni? Amikor az emberek már a szívvel is csak szórakoznak? Valami nagyon kerek akart lenni, de a kör nem zárult össze.
A darab befejező aktusaként Juhász Kata sorban magához téríti ájult színpadi alanyait, és hátukra, mellkasukra tapasztva fejét, hallgatózik, mint egy orvos – mert Juhász végzettsége szerint csakugyan az. Ám nem tudom, hogy végül elégedett-e kísérletével, és a kísérletben részvevőkkel. És ha igen, miért. És ha nem, miért nem.
Entertain me (Juhász Kata Társulata – Bethlen Téri Színház)
Koncepció: Lóky Tamás. Zene: Csizmás András, Kertész Endre. Dramaturg: Giuseppe L. Bonifati. Koreográfus-rendező: Juhász Kata.
Alkotó-előadók: Arnaud Blondel, Vitárius Orsolya, Dömötör Luca, Frigy Ádám, Juhász Kata, Kertész Endre, Csizmás András
Bethlen Téri Színház, 2016. május 20.
