Kutszegi Csaba: Művészet és erotikus varázs
Julie Kavanagh: Rudolf Nureyev -
…a technikai tudás nála végül is csak eszköz, belépési lehetőség volt a mindenek fölötti Legfőbb Jóba, a színpadi átlényegülésbe, a személyiség teljes, művészi feloldódásába.
Julie Kavanagh Nurejev-életrajza Magyarországon (értsd: magyarországi finanszírozásban) nem készült volna el. Mozgalmas pályát bejárt, sokfelé megfordult művészről nálunk lehetetlen angolszász típusú életrajzot írni, amelyben – a születéstől a halálig – pozitivista aprólékossággal feltárul az alany életének valamennyi lényeges állomása, eseménye. Kavanagh hosszú éveken át járta a balett-történet – csak Vaclav Nyizsinszkijhez hasonlítható – legendás alakjának életszíntereit Ufától San Franciscóig, megismerkedett élő rokonaival, volt pálya- és élettársaival (nem egy rövidebb ideig tartó kapcsolatával is), dokumentumokat kutatott fel, kiterjedt levelezést folytatott azokkal, akikkel személyesen nem, vagy nem elégszer beszélgethetett. Az írói alázat és a kitartó szorgalom mellett mindehhez rengeteg pénz is kell.
Julie Kavanagh módszere igen egyszerű: minden érdekes és fontos, ami a célszeméllyel kapcsolatos, nem előzetes hipotézisek bizonyítását szolgáló céltudatos szelektálással kell kutakodni, hanem tényeket és különböző véleményeket kell lehetőleg minél nagyobb számban rögzíteni. A megjelenés terjedelmi korlátai miatt valamilyen módon majd úgyis el kell választani a lényegest a kevésbé lényegestől, a végső válogatást pedig az olvasók maguk végzik el: eldöntik, mi érdekli őket az így is elég nagy anyagból (984 oldal), és mi nem.
Nem tagadom, engem minden érdekel, ami Rudolf Nurejevvel kapcsolatos. Kiemelkedően fontosnak tartom a könyvből kiszűrhető szakmai, tánctörténeti, esztétikai tanulságokat, magával ragad a kalandos életút és nagyvilági környezetének leírása, átélem a nagy utat megjárt zseni szárnyalását kísérő gyarló vágyait, vívódásait, emberi küzdelmét, és mindemellett a helyenként nem is kissé frivol, sikamlós magánéleti történések bőven kielégítik a bennem is bujkáló bulvárkíváncsiságot. Hiába, ez mind az ember része, még ha az illető korszakos géniusz is, ha forradalmasít is egy művészeti ágat, ha szerte a földkerekségen más művészetekre is ellenállhatatlanul hatni képes, ha milliók is imádják rajongva.
Nurejev életútjának, törekvéseinek legnagyobb szakmai tanulságát abban látom, hogy tevékenységével ékesen bizonyította: a tizenkilencedik századi klasszikus balettek képesek a ma emberéhez szólni, csak tolmácsolás kérdése. Megjegyzem: miért ne lennének képesek, ha képes rá Csajkovszkij, Schubert, Liszt stb. muzsikája? Ám sokak szerint a klasszikus balett csak felszínes látványosság, amiért hangos és tudálékos sznobok rajonganak csupán. Nos, Nurejev művészete éppen ezt cáfolja.
Bevallom, megdöbbentem, amikor arról olvastam, hogy a Kirov Baletthez került, még szinte kamasz táncos mennyi szellemi invenciót fektetett abba, hogy megtalálja a Csipkerózsika Kék madár-figurájának lelki lényegét. Anno jómagam is balettnövendékként ismertem meg a híres kettős minden mozzanatát, és bár én is kifejezetten fogékony és kíváncsi voltam a technika mögötti titokzatos többletre, a jelentést hordozó, atmoszférát teremtő művészi kifejezés mibenlétének kutatására, kóstolgatására, a megmagyarázhatatlan megfejtésére tett, hiábavalónak tetsző erőfeszítésekre, a Kék madárban mégis csak a technika izgatott, a hatalmas és apró, fürge ugrások kontrasztja, megvalósításuk férfias eleganciája, a férfivariáció dinamikája és puha könnyedsége. Az ifjú Nurejev ezzel szemben úgy „repült rá” a szerepre, hogy a boldogságot akarta eltáncolni benne, miközben lenyűgözte a technika, és egész pályáján hihetetlen erőfeszítéseket tett, hogy tánctudását folyton mélyítse, a végletekig finomítsa. De a technikai tudás nála végül is csak eszköz, belépési lehetőség volt a mindenek fölötti Legfőbb Jóba, a színpadi átlényegülésbe, a személyiség teljes, művészi feloldódásába. Aki csak egyszer is ráérez, hogy Máriusz Petipa több mint száz éves, a felületes szem számára avíttnak és manírosnak tetsző Kék madár-pas de deux-je a boldogság iránti örök emberi vágyról szól, az már könnyen képes a helyén látni például a Giselle-t és A hattyúk tavát. Hogy tudniillik a tizenkilencedik századi romantikus balett nem enyhén frivol, üres látványosság, hanem egy nagyon speciális kifejezőeszköz: esztétikus drámai költészet.
Nurejev – ha balettról volt szó – nem bírta maga körül elviselni a középszert, mely nem a Legfőbb Jóba kerülésért küzd minden színpadi pillanatban. Mindemellett hihetetlenül nyitott volt kora kortárs, modern törekvései felé. Bármilyen áldozatra (avagy erőszakos nyomulásra és taktikázásra) képes volt, hogy eltáncolhassa Rudi van Dantzig Emlékmű egy halott kisfiúért, vagy Maurice Béjart Egy vándorlegény dalai című koreográfiájának főszerepét, de maga kereste a kapcsolatot Martha Grahammel, José Limónnal és kora még számos jelentős, vagy éppen kevésbé jó koreográfusával. Ugyanis jól tudta: ha különleges, tehetséges, netán iskolateremtő az adott darab koreográfusa, bármilyen stílusban művészi csúcsra juthat a táncos. És ő ezt a legtöbb szerepében meg is tette. A test és szellem teljes átlényegülésének olyan magasságában, ahol ő járt, nevetséges is szembeállítani a klasszikust a modernnel, avagy a kortárssal. Ő maga egyszerűen mindent akart, amiben hangsúlyos színpadi lehetőséget, invenciózus mozgást, TÁNCOT sejtett. Szenvedett, ha ki kellett maradnia valami lényegesből, tartalmasból, ha nem táncolhatta el azt a szerepet, melyet kinézett magának, ha nem dolgozhatott azzal a koreográfussal, akivel nagyon akart.
Nehéz megválaszolni, hogy balett-táncosként végül is miért lett a nyugati világban a Beatles vagy a Rolling Stones tagjaihoz, avagy a legnagyobb filmcsillagokhoz hasonló sztár (disszidálása miatt a keleti világban agyonhallgatták, szinte nem is létezett). Mick Jagger-i jelenség volt (érezték is a hasonlóságot, elismerően nyilatkoztak egymásról): elmélyült szaktudáson alapuló különleges teljesítményhez személyes varázs, erotikus kisugárzás társult nála is, és főleg a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben a tömegek őrjöngve imádták az ilyen idolokat. Nurejev habzsolta a sikert, meg a pénzt is, mindkettőből jutott neki bőven, de ez irányú étvágya még nagybetegen sem csökkent. Ha még több pénzért és hírnévért el is vállalt vitatható szerepeket (például filmekben és musicalekben), fő hivatásában, a balettban képtelen volt a művészi érték rovására rossz kompromisszumokat kötni. Táncával, jelenlétével és betanítói tevékenységével ő juttatta a világ élvonalába az angol Királyi Balettet és a Párizsi Opera Balettjét. Meghatározó művészi alapélménye a leningrádi Kirov Balett fénykorának káprázatosan kifinomult technikája volt, csodálta a dán iskolára jellemző aprólékos műgondot (ezt elsősorban Erik Bruhn hatására), és rajongott a hasonló alapokon újat teremtő zseniért, George Balanchine-ért. Eszményeit Londonban és Párizsban igyekezett a saját nemzeti balett-tradíciókkal összhangba hozni, igazgatása közben mindkét helyen elérte, hogy országos fontosságú kérdés legyen a balett. Kemény akarata és népszerűtlen intézkedései miatt rendszeresen fellázadtak ellene a táncosok, de önmagáért beszél a temetésén a párizsi balerinák performansza: a sírjához vonultak, és utána dobták a spicc-cipőjüket. Aki nem rajongott érte, az is mérhetetlenül tisztelte, elismerte.
Julie Kavanagh könyve elénk tárja a nagyhatású, zseniális balettművészt. Emberi arcát, ellentmondásos karakterét is bemutatja, szakmai jelentőségét is igyekszik megvonni. Az író vállalkozásának nehézsége (vagy éppen lehetetlensége) abból fakad, hogy bármelyik Nurejev is legyen a tárgy (értsd: a táncos, az együttesvezető, az ember, a sztár stb.), a téma szinte kibeszélhetetlen. A pozitivista Kavanagh ráadásul szíve szerint mindent beleszorítana a könyvbe. Az olvasó óhatatlanul is valamiért csalódott lesz, kinek-kinek más miatt alakul ki hiányérzete. Jómagam szívesen megismerném Nurejev valamennyi darab- és szerepfelfogását, megtudnám a kiérlelt véleményét az összes jelentős (balett)szakmai kérdésről, bár ez nyilvánvalóan lehetetlen. Nem vagyok finnyás a magánéleti történések nyilvánosságra hozatalát illetően, belátom, hogy erre is van igény, de én beérném kevesebb erotikus történettel és kevesebb laikus egészségügyi helyzetjelentéssel. És boldog lennék, ha nem erőltetnének (más könyvekben és cikkekben sem) francia balett-szakkifejezéseket a széles olvasóközönség elé, ezt a nyelvet úgyis csak az érti, aki maga is használta. Igen hosszú lenne a cikkem, ha felsorolnám a könyvben található összes, bosszantó, avagy kacagtató szaknyelvi melléfogást. Elég legyen annyi, hogy a szerző, a fordító és a táncszakmai lektor nem egyszer szakkifejezésnek vél francia köznyelvi fordulatokat, máskor meg a szakkifejezéseket „lefordítva”, köznyelvi jelentésüket próbálja használni, mely igazán mulatságos eredményeket produkál. A könyv nyelvi színvonala sajnálatos módon amúgy is kivetnivalót hagy maga után, a szaknyelvi félreértések egy része minden bizonnyal már az angol eredetiben is benne volt, az idegen nyelvű tulajdonnevek hibás toldalékolása viszont magyar helyesírási kérdés.
Nurejev nem szóval, hanem mozdulattal akart beszélni, üzenni, kifejezni. Bár a szó elrepül, és az írás megmarad, a tánc pedig a pillanat művészete, a korszakos zsenik emlékezete mégis valamilyen úton-módon még évszázadok múltával is tartósan megtelepszik az emberekben. Ehhez a Rudolf Nureyev című könyv kétségtelenül hozzájárul. Mindemellett az életrajzíró kiemelkedő érdeme, hogy Nurejev kapcsán érdekes és helyenként hiánypótló, igen hiteles képeket festett Nurejev környezetéről. Itt elsősorban a korabeli Leningrádra, a Kirov Balett legendás alakjaira, a Mariinszkij Színházban és körülötte felbukkanó alakokra, de talán legfőképpen Alekszandr Ivanovics Puskinra, a meghatározó balettmesterre, és feleségére, Xenia Joszifovára, a „balettanyára” gondolok. Azért említem őket, mert a múlt század második felének nyugati megasztárjai éltek, élnek és élni fognak, de hogy volt egyszer egy Leningrád, benne egy Kirov Balett és a Puskin nevű zseniális balettmester, arra már alig emlékeznek páran. Pedig ha ők nincsenek, Nurejev sem lett volna.
Julie Kavanagh: Rudolf Nureyev
Fordította: Galamb Zoltán. A fordítást szakmai szempontból átnézte: Fuchs Lívia.
Európa Könyvkiadó Budapest, 2015
2016. szeptember 12.
