Pálffy Zsófi: BL után szabadon: JP
Juhász Adél – Porteleki Áron: Coexit – Antré 4 /
A hangra feszesen, matematikai pontossággal reagáló koreográfia lekottázza a ritmust, a mozgás ritmusára válaszol a dobos játéka – nehéz lenne megfejteni, hogy melyik volt hamarabb: a zene vagy a tánc, a tyúk vagy a tojás?
Hogyan találkozik egy zenész és egy táncos? Mi születik az improvizációból? Kié a vezető szerep: a mozgásé vagy a hangé? Az egyik lehetséges válasz a fentebbi kérdésekre a Coexit.
Juhász Adél és Porteleki Áron
A két fiatal budapesti művész performanszára programfüzetből improvizált legyezőkkel érkeznek a nézők, a Trafó szűk stúdiótermébe kevesen férnek, az alaphangulatnak kedvez a szűk tér és a fülledt meleg. Nagyon hirtelen elkezdődik a kb. 40 perces előadás: Juhász Adél a fekete, díszletmentes színpad bal oldalát foglalja el táncával, a jobb felében dobfelszerelés, ez Porteleki Áron territóriuma.
Az előadáson végig érezhető, hogy szabad alkotófolyamatból született, a cél inkább a kísérletezés és ezen keresztül a táncosi és zenészi minőség határainak feszegetése. A két művész etűdszerűen járja végig az improvizációkból kibontott lehetőségeket, és ettől válik a Coexit annyira performansz-jellegűvé. Nincs történet, nem szándékuk valamit üzenni, vagy megállapítani a világról, látszólag szabad, improvizatív motívumsorozatnak vagyunk a szemtanúi, Juhász Adél és Porteleki Áron játéka azt az érzést kelti a nézőben, hogy ez most mind itt, a szemünk láttára születik éppen, mintha egy egyszeri improvizációt követnénk végig.
A színházi asszociáció adja magát, önkéntelenül is a híres Ladányi–Borlai produkció jut eszembe. Akárcsak a BL-ben, itt is átíródik a két, klasszikus értelemben vett alkotóelem: a hang és a mozgás. A Coexit a zenész és a táncos közti párhuzam, a zenét és táncot összekötő ritmusra adott válasz, olyan kortárs alkotás, amelyben elmosódik a (zenei aláfestésként szereplő) hang és mozgás közti határ. Nincs alá- és fölérendeltségi viszony, a zene nem aláfest, hanem a tánccal egyenértékű alkotóelemmé válik, és a két forma párbeszédet folytat az performansz teljes ideje alatt.
Mégis, a találkozás felfűzhető egy közössé váló szálra. Vannak olyan árulkodó elemek, mint például a záró kép, amelyben Adél a bakeliten forgó baba kinagyított változata, vagy az előadás elején és végén is „felmixelt” rock'n'roll szám – ezektől a motívumoktól érezhető csak az, hogy előre megkomponált performanszról van szó. Az elején Adél indít, erre kapcsolódik rá Áron dobjátéka, hol a mozgás követi a zenét, hol a zene a mozgást, majd ebből az egymást kóstolgatásból fordul át az előadás két domináns, egymástól elkülönülő performansszá: az egyik Adél vad, maszkulin gitárszólója, a másik Áron eksztatikus dobimprója. A Coexit itt kulminál, mindketten „túlperformálják” hangszereiket, plasztikus, energiától túláradó etűdök ezek, amelyekben újrafogalmazódik a hangszer, mint performatív eszköz. Adél progresszív metálra az elektromos gitáron táncol, Áron addig játszik, amíg a dobfelszerelés szinte darabjaira hull, szétszórja a térben a kulcsokat, szerkezeti részeket. A szólóikban metaforikusan minősítik át a zenét, teszik performatív kellékekké a hangszereket.
Juhász Adél és Porteleki Áron
Ezután a két, agresszívebbnek mondható etűd után, amelyben a táncos és a zenész saját eszközeit artikulálja, és annak határait lépi át, következik egy higgadtabb összetalálkozás. Most ketten mozognak, együtt, egyszerű csárdáslépéseket, furulyaszóval tarkított népies zenére, majd észrevétlenül átjammelődünk az indián sámánok kántálásába. Áron sámánná válása után ugyanilyen „alattomos módon” mixelődik át az indián zene a '60-as évek rock'n'rolljába, és innen az emlékezetes, „kép a képben” záró képre, amelyben Adél a bakeliten forgó baba felnagyított mása.
A hangra feszesen, matematikai pontossággal reagáló koreográfia lekottázza a ritmust, a mozgás ritmusára válaszol a dobos játéka – nehéz lenne megfejteni, hogy melyik volt hamarabb: a zene vagy a tánc, a tyúk vagy a tojás? Ha erre a kérdésre nem is adhat választ, a Coexit a performansz nyelvén tesz kísérletet arra, hogy körüljárja a zenész és a táncos, mint performatív figurák adta lehetőségeket. A mozgás és a hang párbeszédét látjuk, a két eszköz egymással párhuzamba állítva határozza meg önmagát, illetve lényegül át, egyszerre lép ki a konvencionális korlátokból, és tesz valami többet a saját nyelvének szélsőséges átfogalmazásával.
Juhász Adél – Porteleki Áron: Coexit (Antré 4, Műhely Alapítvány)
Alkotók, előadók: Juhász Adél, Porteleki Áron
Zene: Porteleki Áron. Fény: Szabon Balázs.
Trafó, 2016. szeptember 12.
