Pintér Viktória: Vágyni, életre
Bozsik Yvette Társulat: Kabaré – elvágyódás két részben /
Ebből az őrült folyamból világlik fel a színpad mélyén egy vitrin. Benne három bohóc, az örök kortévesztettek, a humanizmus megvetett hírnökei. Egészen zseniális, ahogy totyognak, tipródnak, egy gócot alkotva mutatják: valahol megrekedtek. Most nem nevettetnek.
„Az előadás a német 20-as, 30-as évek kabarévilágát idézi fel. Némafilmszerű koreográfiára, erős színészi karakterekre és fanyar érzésvilágra épülve mutat be egy század eleji, és egyszerre századvégi groteszk, furcsa világot.” – Ez áll a szórólapon. Nézőhívogató, a néző elvágyódását, a magyar néző nosztalgiafétisét felcsigázó pár sor. Mert melyikünk nagypapája ne gyújtott volna rá olykor-olykor egy magyarosított sanzonra…? Hányan nőttünk bele régen volt kabarék emlékezetének mesélésébe, az elvágyódás elvégtelenített téridejébe? Sokkal nagyobb Bozsik Yvette felújított darabjának, a Kabarénak a tétje, mint hajdani lokálok világának megidézése. Generációs ügy ez. Kegyetlenül aktualizál, körénk nő, korszerűvé válik. Bár többnyelvű, mégis a legvégsőkig magyar, Komp-ország, a hídról…
Fotók: Horváth Judit
Emberek araszolnak oldalvást a térbe, légies mozdulataik, hanyag eleganciájuk magával húzza az elmúlt időt. Semmibe meredő arccal néznek előre, nem szuggerálnak minket, ugyanakkor már fogva is ejtették a tekintetet. Gyönyörű testek mozognak, fekete-fehér ruhás alakok, pörög a közös film, nincs vége, se eleje. Kicsit olyan ez a nyitány, mint Wim Wenders Pina Bauschról készített filmjének elvégtelenített, horizontra feszülő, örökmozgó emberfala. A tiszta ég alatt egymásután lépkedő, monoton, de megunhatatlan mozdulatsort végző emberek örök bolyongása az időben. Itt, a Nemzeti Színház színpadán, a táncosok mögött Khell Zsolt magritte-i ege, az az idilli, ugyanakkor teljesen megfoghatatlan kékség, a szabályos, önismétlő bárányfelhőivel, ami mögött biztosan nincs semmi. Közli magáról, hogy reprodukció, s mint ilyen, eltávolodott eredetijétől. Így indul az előadás. Szorongató tökély kúszik be minden oldalról. De nincs idő megszokni. Snitt. The show (life!) must go on! És máris burleszk borbélyszalonná (később lesz bordély is) alakul a tér, életre kel a pemzli és a bajuszfésű. Hatalmasak. Mindkettő szexuális fétistárggyá változik az őket tartó lányok kezében, illetve lábai között. Ebben a térben senki sem ártatlan.
A Kabaré egyik legintenzívebb tánceleme a szem, pontosabban a tekintet. Az egész darab alatt kiemelt szerepet kap a nézés, és a nézés által közvetített csábítás. Fehér öltönyös dzsigoló prédaként követi szemmel már rég kicsomagolt, amúgy is lengeöltözetű kiszemeltjét (áldozatát.) A jelenet többször és többféleképp megismétlődik a darabban, mintegy utalva a vágy zabolázhatatlan, kifelé irányuló energiájára, az elvágyódás mutációira is. Ennek egyik legintenzívebben kijátszott jelenete, a madam szoknyája alól kibukkanó, majd visszaolvadó elvégtelenített számú férfi(ak) száma. Akik folyamatosan megmásszák, beborítják, felfalják a nekik felkínálkozó asszonyt. A nő stilizált erotikus zihálása inkább tűnik levegővesztésnek, a (bele)fáradó mellkasból feltörő mozdulat mindig egy vállrántásba végződik, az önmaga sorsáról lemondó egyén tragédiáját is közvetíti.
Az én rituális áthelyezése (sokszor szexuális célzatú), a másik uralom alá hajtása, a hatalom kifejezésének egyik magától értetődő társadalmi velejárója. Az uralkodó tekintetnek az ellentétei a karként definiálható üres tekintetű táncosok, akiknek szemgödrei éppen tökéletes utat biztosítanak a kiéhezett néző ideiglenes beköltözéséhez. Hívás nélkül engednek be, a kabaré műfajához tartozó, könnyű győzelmet ígérve a sorvágó népnek. És hát akadnak itt még üres lyukak dögivel. Itt van például a száj, ami nem birtokolja saját hangját. Nagyon jó rendezői közlésnek tartom a karaoke ennyire tudatos, koncepciózus használatát. A nyíló szájüreg mindig idegen nyelvű dalokkal telítődik. Legtöbbször az adott szereplővel ellentétes nemű hang szól ki a résen. Az arc alárendeltje lesz a dalnak. A túlartikulált songok, így egyszerre lesznek kacagtatók és mélységesen szomorúak. Ahogy a bőr megadja magát, közli saját eredetijének elveszését is. A szerep formál, magáévá tesz, groteszk maszkokat visz fel az arcra. Az identitás illúziója. Akárcsak a snittelt darab folyamán, úgy az arcon is állandóan új formációk jönnek létre.
Zambrzycki Ádám, Bozsik Yvette és Vati Tamás
Ebből az őrült folyamból világlik fel a színpad mélyén egy vitrin. Benne három bohóc, az örök kortévesztettek, a humanizmus megvetett hírnökei. Egészen zseniális, ahogy totyognak, tipródnak, egy gócot alkotva mutatják: valahol megrekedtek. Most nem nevettetnek. Előttük már lement a műsor, nevettünk azon. Várják, hogy újra eljöjjön az idejük. Lejártak. Ezt táncolják. És hát, van abban valami mérhetetlenül szomorú, hogy az ember nem tud elmosolyodni egy bohócon. Kifordult világ ez, ahol a bohócon esik meg a szív. Ők a legőszintébbek az egész darabban, ez a három Buta August, a kívülre kerültek.
Bozsik Yvette
Bozsik Yvette szólója akkor veszi kezdetét, amikor Vati Tamás megfosztja őt piros orrától. Levegővételei eggyé válnak az újrakezdés lehetőségével. Befelé dolgozik, szinte körénk rajzol mindent. Tudjuk, hogy az egész csak ott történik, a fejében, a lelkében. Igazi, őszinte elvágyódás. Kezei egy láthatatlan zenekart vezényelnek, felénk fordulva éli meg saját képeit. Akár mi is megmozdulhatnánk, valóra válthatnánk az áhított belső hangokat. Papammpapamm, formálja halkan a száj, próbálja benntartani magát az ábrándban. Megidézi, mintegy varázsszóra az eddig láthatatlan zenekart. Most előtűnnek, csak hangszerük nem látható. Valami mindig hiányzik, valami mindig betöltetlen. Teljes beleéléssel játszanak, ugyanakkor látszik, hogy mind ő, a zenebohóc kivetített énjei, saját magában teremtett megannyi élet. Lassan, amikor a képzelőerő elfárad, kezdi érzékelni saját korlátait. Zsugorodnak a zenészek, már ülve játszanak, aztán elfekszenek, fordul velünk is a tér. És könyörtelenül újraindul az elhagyni kívánt élet. Újrakezdődik a Kabaré. Mintha csak azt énekelné a kar: ott a helyed, Zenebohóc, csak lehunyt szemed mögött tudod meghaladni önmagad, mert a kor nem ereszt, mert időszerűtlenséged sem engedi, hogy túléld magad.
A tapsrend alatt a Pina Bausch-film (2011) címe jut eszembe: Táncoljatok, táncoljatok különben elvesztek.
Kabaré – elvágyódás két részben (Bozsik Yvette Társulat – Nemzeti Táncszínház)
Díszlet: Khell Zsolt. Jelmez: Bozóki Mara. Fény: Pető József. Kreatív producer: Iványi Marcell. Koreográfus-asszisztens: Krausz Alíz, Vislóczki Szabolcs. Rendező-koreográfus: Bozsik Yvette.
Előadják: Bozsik Yvette, Fülöp Tímea, Hasznos Dóra, Krausz Alíz, Samantha Kettle, Gombai Szabolcs, Kalmár Attila, Papp Csaba, Tölgyesy Zoltán, Szikszay Tibor, Vati Tamás, Vislóczki Szabolcs, Zambrzycki Ádám.
Nemzeti Színház, Gobbi Hilda Színpad, 2016. szeptember 26.
