Turbuly Lilla: Bohóc-szemmel a világ
Gergye Krisztián Társulat: Lautrec táncolni fog -
Szép és profán egymásra rímeltetése, (ki)nevetés és meghökkentés – megint csak ezt a jelzőt kell használnom – bizarr kevercse, távol a Montmartre-romantikától, amit turistaként hajlamosak vagyunk odaálmodni a Sacre Coeur környékére.
Idén Franciaország állt az Európai Hidak Fesztivál középpontjában, így Gergye Krisztiánnak ezúttal a francia képzőművészetből kellett új előadásához témát keresnie. Egon Schiele, Hieronymus Bosch, Francis Bacon, Oskar Kokoschka – végiggondolva a képzőművészek sorát, akik korábbi munkáit inspirálták, nem meglepő, hogy ezúttal Toulouse-Lautrecet választotta. Hiszen Gergye Krisztián művészi alkatához közel áll a groteszk látásmód, a megszokottól eltérő szemszög, a másfajta szépség keresése. Hogy ezúttal sem lesz másként, azt már az előzetes reklámkampány is jelezte az előadásban részt vevő művészek fintorgó, grimaszoló portréival.
Fotók: Mészáros Csaba
Lautrec világa a végletek világa. Nemesi származása, neveltetése éles ellentétben állt választott közegével, a XIX. század végének bohém Párizsával, a cirkusz, a művészek és a prostituáltak világával. Betegsége miatt tizennégy éves korától nem nőtt tovább, így bizonyos szempontból megőrizte gyermeki látószögét, és innen szemlélte ezt az egyáltalán nem gyermekekre szabott közeget. Gergye Krisztián hangsúlyosan Lautrec szemszögéből kívánja megmutatni ezt a világot. Az előadás elején és végén is van egy-egy jelenet, amikor Lautrec felülről és távolról néz le a színpadra, a különbség a kettő között annyi, hogy először Gergye maga szemlélődik Lautrecként, másodszor viszont a Hoffer Károly által tervezett bábfigura teszi ezt.
A bábhasználat ebben az előadásban nagyon is a helyén van, hiszen Lautrec kicsiségét, a nőkhöz való viszonyát (amelyben éppen ezért fokozottan van jelen az anya – gyermek aspektus) kiválóan lehet így érzékeltetni. Másrészről a báb hol távolságot teremt, hol éppen ellenkezőleg: közelebb hozza hozzánk a karaktert a maga kiszolgáltatott esendőségével. Hoffer Károly munkája pedig ezúttal is figyelemre méltó momentuma az előadás látványvilágának.
De a Lautrec táncolni fog egyébként is az az előadás, amely kínálja a látvány és az intuíciók felőli megközelítést. Nem mintha az alkotók nem járták volna körül alaposan a korszakot, és nem térképezték volna fel annak jellegzetes figuráit. Nagyon is. A néző viszont, ha nem a párizsi századvég szakértője, jó eséllyel csak Van Goghot (Philipp György) ismeri fel, aki a levágott fülét ajándékba viszi az arles-i nyilvánosház egyik lakójának. A miliő azonban a kabaré, a cirkusz és a nyilvánosházak világa, ott kavarog a színpadon, látványosnál látványosabb képekké összeállva. Már a tényleges kezdés előtt megadja az alaphangulatot Barabás Anita nézőkkel kokettáló ki-bevonulása, ahogy újra és újra odasétál a vasfüggöny előtt elhelyezett aprócska bábparavánhoz, mintha folyton eszébe jutna még valami ellenőriznivaló, hogy minden a helyén van-e, kezdődhet-e a „cabaret grotesque”.
Tárnok Marica
Ha az előadásról készült fotókat nézi az ember, egy festmény valamennyi, aprólékosan kidolgozott részletekkel: Béres Móni színpompás, majd az előadás végére elfeketülő selyemruhái, a festett arcok, az élénk mimika, a kimerevített mozdulatok íve mind-mind hozzájárul ehhez az érzethez. A színpadképet időnként vetített képekkel, filmrészletekkel egészítik ki, és ezek többségükben a huszonegyedik századot teszik hozzá a tizenkilencedikhez. Visszaköszönnek a plakátokról ismerős grimaszoló arcok, de láthatunk archívnak tűnő mozgóképet is, amihez aztán a táncos kapcsolódik. Ezek a vetített képek nem mindig tesznek hozzá érdemben az előadáshoz, még akkor sem, ha egy újabb művészeti ággal bővítik összművészeti jellegét.
Lőrinc Katalin
A zene annál inkább. Kolonits Klára és Philipp György énekesi teljesítménye erős színpadi jelenléttel párosul, játékuk jól illeszkedik a Gergye Krisztián által megálmodott bizarr-groteszk színpadi világba. Mert sokáig ez a bizarr-groteszk hangulat a nézői alapélmény, ahogy sorjáznak a legfeljebb tág asszociációkkal egymáshoz fűzhető jelenetek: Tárnok Marica kettőse Lautrec bábfigurájával az anyaság és a szeretőség határvidékéről; Lőrinc Katalin és Mahji Torres duója – mintha ikrek, sőt, sziámi ikrek lennének; tengert idéző lepelhullámoztatás és egy bejátszott tengerparti jelenet a dolgát végző Lautrecről. Szép és profán egymásra rímeltetése, (ki)nevetés és meghökkentés – megint csak ezt a jelzőt kell használnom – bizarr kevercse, távol a Montmartre-romantikától, amit turistaként hajlamosak vagyunk odaálmodni a Sacre Coeur környékére.
Gergye Krisztián
A végére azonban fókuszálódik ez a sokféleség. A cirkuszban kötünk ki, de egy (kicsi és nagy) árnyakkal teli, fekete cirkuszban, ahol a piros bohócorr helyére is sötét kerül. Bohócarc mögé bújik Lautrec választott világa, csak ő nem, hiszen a művésznek az a dolga, hogy figyeljen és megörökítse ezt a világot. Gergye Krisztián pedig továbbadja nekünk Lautrec látomását, de hozzáteszi a sajátját is – innentől pedig a néző döntése, hogy mögé néz-e a bohócarcnak.
Gergye Krisztián Társulat: Lautrec táncolni fog
Jelmez: Béres Móni. Bábterv: Hoffer Károly. Smink, maszk: Károlyi Balázs. Vetítés: Karcis Gábor. Fény: Vajda Máté. Produkciós asszisztensek: Kiss Réka Judit, Pálosi Bogi. Rendező asszisztens: Fazekas Anna. Produkciós vezetők: Huszár Sylvia, Gáspár Anna. Zenei vezető: Philipp György. Társkoreográfus: Mahji Torres. Rendező, koreográfus, látvány: Gergye Krisztián.
Játsszák: Kolonits Klára, Philipp György, Tárnok Marica, Mahji Torres, Lőrinc Katalin, Barabás Anita, Gergye Krisztián.
Művészetek Palotája, 2016. szeptember 23.
