Péter Márta: Édentől Keletre
Ifj. Zsuráfszky Zoltán – Tókos Attila: TestVér -
… verejtéktől fénylő meztelen felsőtestük, amelyet a nyitóképben még sárral és vízzel is játékra avattak, folyvást egymásnak feszül, és a viadal, az acsarkodás, ha olykor csillapul is, mindig újraéled.
Jobb témát nem is találhatott volna két fiatal, ereje teljében lévő néptánc-előadó; a TestVér című darabban Ifj. Zsuráfszky Zoltán és Tókos Attila lépett színre, és innentől a mű sikerre volt ítélve. Nem azért, mert a pótsorral is bélelt nézőtéren jórészt szakmabeli szimpatizánsok ujjongtak, nem is föltétlenül a táncalkotás erényei miatt, hanem elemibb okokból. A két előadót ugyanis kifejezetten jó volt nézni; arányos felépítésük, nyúlánk, elasztikus izomzatuk, technikai perfekciójuk, előadói erejük, hatalmas energiájuk ellenállhatatlanul vonzotta a figyelmet. Ahogy mondani szokták: jó időben, jó helyen találkoztunk velük.
ifj. Zsuráfszky Zoltán és Tókos Attila / fotók: Jókúti György
A Bethlen Téri Színház belső kiképzése, színpada eleve kedvez a személyes megnyilatkozásnak, a közelség intimitásának, s vele a lelki történések árnyalatos ábrázolásának. A TestVér ilyen szempontból is abszolút helyén volt, hiszen kronologikus történet helyett inkább állapotrajzokkal operált, lélektani folyamatok testi és nem ritkán mimikai ábráit mutatta az emberi psziché síkos terepén. Maga a mű és szűkszavú útmutatója ugyan semmiféle konkrét esetre nem utal, ám sokaknak mégis bevillanhatott Káin és Ábel mifelénk ismert, drámai végű testvérkapcsolata. Igaz, még a Bibliában is szép számmal akadnak további, hasonlóan keserves viszonylatok, sőt a történelemben a testvér egészen abszurd, kötelességszerű megölésének fejezeteivel is találkozhatunk (elég pl. az évszázadokkal korábbi török udvar életét, sajátos szabályait tanulmányozni). Ám mintha a látható, racionális észjárással osztályozott világunkban csupán az emberi lélek mélyébe nyomott, vagyis a „szocializált kultúrember” számára vállalhatatlan tudattartalmak okoznának meglepetést. De itt a meglepetés is csak egy tanult viselkedés, mégpedig annak bizonyítására, hogy valaki ilyet már nem csinálna. Aztán mégis. – A „szimpla” testvérgyilkosságon túl Káin és Ábel feszültségeinek valódi oka azonban – az elfogadott és visszautasított áldozati ajándék révén – Isten felé nyílik, azaz egy igen bonyolult hármas viszonylattá nő, amelyben már az érzelmek és indulatok jóval rétegzettebb jelenségei is szerephez juthatnak, s amelyben a testvér fogalma is tágasságot nyer. Így a konfliktus fajsúlyos értelmezési többletet kap, jótékonyan rejtélyessé avatva akár mozdulatokat, gesztusokat, grimaszokat is.
Hogy a fentieken túl még mi motiválhatta a témaválasztást, nem igazán derül ki, ám az eredmény egy gondolati, szcenikai, zenei és koreográfiai szempontból is precízen, aprólékosan építkező táncos darab. Az ifjabb Zsuráfszky és az idősebb Zsuráfszky vezette Magyar Nemzeti Táncegyütteshez is kötődő Tókos Attila csakugyan mindent beleadott, amit színpadi emberként lehet; verejtéktől fénylő meztelen felsőtestük, amelyet a nyitóképben még sárral és vízzel is játékra avattak, folyvást egymásnak feszül, és a viadal, az acsarkodás, ha olykor csillapul is, mindig újraéled. A képekké fűzött látványsor újból és újból visszatér az alapkonfliktushoz, amelyben a külső viszonylatok és a belső adottságok összeérnek, s amely minden látható ellenére a láthatatlanban dől majd el. Emberi mértékkel talán ettől is válik megfejthetetlenné, s így reménytelenné a testvéri ellentét. A viaskodás hullámaiban aztán feltűnnek a kortárs előadásokból ugyancsak ismert, összefeszülő földközeli gimnasztikák (olykor harci kontaktként, olykor ázsiai birkózásként, olykor pedig az akrobatikus torna elemeiként hatnak), amelyek erőt és hajlékonyságot kívánnak. Néhány mozgásepizód pedig a folklór játékos ügyességi táncait idézi, míg mellettük különféle dialektusok idézetei is fölvonulnak, pontosságukban is átszínezve, ám mégis szépen, stílusosan (mint a pontozó, legényes, verbunkos reminiszcenciái), s végül előkerül a bot is, mint a harc, s egyben a magyar néptánc fontos kelléke. Utoljára a küzdelemtől kimerült testvérek a színpad elején várakozó harmadik tálból – a hagyományos színszimbolika szerint – vérrel kenik meg bőrüket, arcukat, még hajukat is, ám a testi halálban a lélek mégis és örökre békétlen marad. A harc soha nem ér véget.
A fegyelmezetten eklektikus zenét Salamon Soma és Wondawulf jegyzi; utóbbi névvel Kovács Gerzson darabjainál is találkozhattunk, amint a TestVér ugyancsak tőle jegyzett fénytervezése sem lehet ismeretlen annak, aki KGP kiterjedt világosítói munkásságát ismeri. Ám a folklórból szintetikus kortársi színházat építő táncalkotóról most azért is meg kell emlékezni, mert a TestVér bemutatójának kiötlői és előadói éppen a TranzDanz, vagyis Kovács Gerzson Péter formációjának előadásaiban ismerhették meg e sajátos stílust. Ám nem árt emlékezni arra sem, hogy anno a rendkívüli erővel és tudatossággal nagy társulatot kívánó idősebb Zsuráfszky, vagyis „Zsura” maga is alkotott hasonlóan reflektív és technikailag is szabadabb, táncszínházinak minősülő darabokat. (Utóbbi irányultságnak komoly példája volt az Egy mondat a zsarnokságról című, Illyés Gyula-versre komponált 1983-as szólója. És nem véletlenül, egykori zalai robbanását, a Hidegen fújnak a szelek koreográfiáját is rendre beválogatja portréműsoraiba.) Vagyis „kis Zsurának” családi szinten is voltak előképei, ami, az említett KGP-impulzusok mellett szintén útravaló lehet, akár öntudatlanul is. Tókos pedig (aki egyébként a napokban az idősebb Zsuráfszky Táncmozaik című évfordulós portréműsorában az Egy mondat…-ot táncolta) elkötelezett kereső: fogékonyságát szorgalommal, hatalmas energiával és feltétlen odaajánlódással teljesíti ki.
Két tehetséges fiatal, akiknek a siker mellé csak azt lehet kívánni, hogy őrizzék meg látásmódjukat, és ne fáradjanak el soha.
TestVér
Zeneszerző: Salamon Soma és WondaWulf. Fénytervező: Kovács Gerzson Péter. Technikus: Fogarasi Zoltán. Dramaturg: Soós Attila. Alkotók-előadók: Ifj. Zsuráfszky Zoltán, Tókos Attila.
Bethlen Téri Színház, 2016. szeptember 28.
