A határ pedig a csillagos ég
Darabos Eszter és Kutszegi Csaba a SUB.LAB.PRO – Barnaby Booth Never Get To Heaven című előadásáról beszélget – INTERJÚKRITIKA -
„Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de úgy hatott rám az előadás, hogy sírhatnékom volt, miközben valamiért boldognak éreztem magam.”
Új, kísérleti rovatunk mottója: „Elhatároztuk, hogy lapunkon meghonosítjuk az interjúkritika műfaját. Egyre több felől halljuk, hogy leáldozóban van a művészetkritika régi módszere, mely szerint a kritikus megnézi az alkotást, majd hazamegy, és megírja a kritikát. Ez olyan, állítják sokan, mint amikor a bíró kihirdeti az ítéletet. Ezért kritikai beszélgetéseket szervezünk…”
Darabos Eszter és Kutszegi Csaba lapunkon a SUB.LAB.PRO The Ensemble Program előző előadásról is beszélgetett, a cikk itt olvasható.
Kutszegi Csaba: A SUB.LAB.PRO Program három bemutatójából kettőt együtt láttunk. Én itt valami turpisságot sejtek. A kilenchónapos kreatív platform pályakezdő táncosokat említ, de én ezúttal nem kezdő táncosokat láttam. Ezek halál profik voltak, elejétől végéig tök jók táncoltak, alakítottak, játszottak. Én nem tudom, hogy Magyarországon egyszerre kilenc, hasonlóan képzett fiatal magyar kortárstáncost ki lehetne-e állítani a színpadra. Te mit gondolsz erről?
Darabos Eszter: Nekem nincs akkora rálátásom a kortárstánc szakmára, de a produkció engem is lenyűgözött. Érdekelne, hogyan ítéli meg őket egy kortárstáncos. Amit én néptáncosként észleltem, az engem szabályosan elsodort. Egyébként kivétel nélkül ugyanazokat a táncosokat láttuk (plusz egy főt), akiket a SUB.LAB.PRO korábbi előadásában a HALO-ban is láthattunk.
A fotók forrása a trafo.hu
Akkor én ezt jól benéztem! Meg voltam győződve, hogy ez egy érett, profi csapat. Semmi olyat nem csináltak az előadásban, amit még ne láttam volna, de mégis a legegyszerűbb gesztusváltásaik, grimaszaik, a néma beszédük, az érintéseik, a párhuzamos dinamikai, hangulati ellenpontozásaik mind-mind hitelesek és érdekesek voltak. Nagyon igaz a közhely, hogy a táncban a végeredmény csak akkor lehet jó, ha a test a lélekkel együtt mozdul, ha az előadókban erős a belső motiváció.
Úgy éreztem, hogy ez a koreográfia nagyon az övék. Iszonyatosan nagy erővel hatott rám minden mozdulatuk, gesztusuk, hatásosak voltak a kiállások. Nem tudom, hogyan, milyen módszerrel dolgozik Barnaby Booth, a koreográfus, de ebben a munkában minden közreműködőnek a szíve-lelke benne van. És hihetetlenül jól táncoltak…
Így láttam én is. A kortárstáncban nehéz elmondani, mi is pontosan a technika, annyi féle, fajta van. A néptáncban és a klasszikus balettben sokkal jobban meg lehet határozni a technikai elvárásokat. A Never Get To Heaven táncosainak testi, technikai felkészültsége, az akrobatikus mozdulataik kifejezetten magas színvonalat mutatnak.
Mindeközben a megmozdulásaik természetesnek hatnak, nem volt direktérzésem, mint nem egy táncelőadáson, amelyen láthatóan a technikai tudás megmutatása, fitogtatása a cél – legyen az néptánc, balett vagy kortárstánc. Itt minden, még a látványos trouvaille-ok is olyanok voltak, mint az odavetett szó egy beszélgetésben. Nagyon szép együttmozgásokat, szoborszerű képeket láttunk. A szereplők egyszerre voltak tömeg, és közben egy emberként voltak jelen.
A megjelenített közösség vagy entitás egy nagy lényként működött, amelynek tagjai, alkotórészei közben egyéniek is voltak…
Mintha egy ember különböző énjeit, projekcióit vetítenék ki. Egy központi figurát és a belőle sugárirányba kifelé áramló alteregóit láthattuk, aztán hirtelen, egy pillanat alatt mégis egy emberben összpontosult az összes személy. Lehet, egy ember tudathasadását láttuk, sokszor őrületnek éreztem a történteket.
Nekem nagyon tetszett, hogy le vannak egyszerűsítve az irányok: van egy jobbra irány, egy balra irány, ezekbe az irányokba előre vagy hátra haladnak, lehet, háttal mennek hátrafelé, lehet arccal előre. Amit mondtál, hogy a kivetült alteregó visszaáramlik, erről az a jelenet jut eszembe, amikor két lány egymással szembe kerül. Mintha tükörbe néznének, és a belső lelki világuk sokféleségét látnák, mint amikor szembenézünk a félelmeinkkel, örömeinkkel, szorongásainkkal. Szerintem egy álmatlan éjszaka látomásait, vívódásait észlelhettük, és az önmagunkkal, valamint másokkal való szembenézést élhettük át.
Nekem nem jutott eszembe a tükör, de a szembenézés hatását annyira éreztem, hogy konkrétan sírhatnékom volt. Annyira mélyre mentek… Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de úgy hatott rám az előadás, hogy sírhatnékom volt, miközben valamiért boldognak éreztem magam.
Nagyon fontos, amit mondasz, mert a kortárstánc és a teoretikusai évtizedek óta azt üzenik, mondják, sugallják, hogy a tánccal, a mozdulattal azt kell elmondani, amit nem lehet szavakra fordítani. Ezért ne is akard megmagyarázni, miről szól az előadás, hanem éld meg a hatását. Ha ez így van, táncelméletre és tánckritikusra nincs is szükség, utóbbira legfeljebb azért, hogy olykor leleplezze a „megmagyarázhatatlan” eredményt produkáló alkotói visszaéléseket. De ez másik beszélgetés témája lehetne. Az előadás címe, alkotói ajánlása, valamint nem egy jelenete, például, amikor az egyik táncos fiú egyedül áll egy fénykörben, nálam behozza a szakralitás kérdését, érzetét.
Igen, annál a résznél nekem is egyértelmű. A zene is szakrális, spirituális hangulatú, illetve a felülről jövő fény, ami felé fordul a férfi táncos, ezt erősíti. Nagyon jó a fényjáték, ahogy különböző irányokból, váltakozón megvilágítják a férfit, akinek egyre több árnyékát is látjuk. Itt nekem visszaköszönt az én-lehetőségek, alteregók kérdése.
A jelenet valamilyen istenfogalomra is utal?
Nem tudom. A hátrahajtott fej extatikus élményt ad, ahogy a középkori ábrázolásokban is mindig az extázis jele volt. Én úgy emlékszem, mintha a táncos szinte lihegett volna, felfelé, a fény felé. Neked nem tűnt zaklatottnak az alak?
De, zaklatott volt. De nekem a lélek kilehelése jutott eszembe. Mert a halál abban a jelenetben implicite nagyon benne van. Az is eszembe jutott, hogy „Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól…”
Az biztos: az elhagyatott, a magára maradt ember képét láttuk.
Vagy hogy éppen a fény miatt nincs egyedül… Jézus is a fény istene sok megközelítés szerint.
Egyetlen egy ember volt színen, de hatszorosan volt jelen, mert oldalanként három-három árnyékot vetett. Ez szépen leképezte azt, hogy akkor sincs egyedül az ember, amikor egyedül van. Mert mit csinálhat, ha egyedül marad, ha elhagyják, esetleg kiüresedik?
Társakat keres? Istent keres? Te tudod a választ?
Az igazi kérdés az, hogy kitart-e vagy nem.
Mi mellett? Ki mellett?
Mondjuk, Isten mellett. Amikor minden elvész, mint Jóbnál.
Mikor válik belemagyarázássá a továbbgondolás? Nyújthat ennyit egy konkrétcselekmény nélküli koreográfia?
Miért ne nyújthatna? E téren nekem ez az előadás abszolút a maximumot nyújtja. De befogadófüggő, hogy kinek mit és mennyit ad egy műalkotás. A határ pedig a csillagos ég.
SUB.LAB.PRO – Barnaby Booth: Never Get To Heaven
Alkotók, előadók: Axelle Sechao, Ása Sigrúnardóttír, Boris Charrion, Elisa Picq, Emma Delvac, Inés Grima, Mar Serra Martí, Melén Constant, Michela Centon, Nerya Zahavi.
Fény: Barnaby Booth, Mervel Miklós. Zene: Joel Harries. Asszisztens: Theo Arran. Koncepció, koreográfus: Barnaby Booth.
Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2024. március 24.
A beszélgetést Darabos Eszter jegyezte le.
