Török Ákos: Beintünk az egész világnak
SUB.LAB.PRO – Lander Patrick: Catedral / Trafó -
…olyanok, mint egy templomi kórus elvadult ifjúsági tagozata – vagy éppen brüsszeli bakkhánsbakfisok a Rocky Horror Pictures Show remake-jében. Ez is egy show-ba oltott, látványos szabadságharc, csak rock and roll és horror nélkül.
A SUB.LAB.PRO negyedik éve létezik, ez idő alatt egy Lábán-díjat és két Lábán-díj jelölést sepertek be. Az egész olyan, mintha egy friss kortárstánc-társulat robbant volna be ellentmondást nem tűrően a hazai táncéletbe. Pedig nem így van. A berobbanás és a meggyőző erő stimmel, a társulat viszont már kevésbé. A SUB.LAB.PRO Ensemble Program ugyanis Juhász Péter koreográfus és Jenna Jalonen táncos, koreográfus által létrehozott képzés, amelyben a résztvevők tánctechnikai foglalkozásokon, fizikai tréningeken, az alkotómunkára és a menedzseri teendőkre egyaránt felkészítő szakmai előadásokon vehetnek részt, valamint az adott évben négy alkalommal nemzetközileg elismert koreográfusokkal dolgozhatnak együtt, akiknek az irányítása mellett egy-egy nagyszínpadi előadást hoznak létre.
Akik tehát innen kikerülnek, megalapozott technikai tudással, fizikai és mentális felkészültséggel, kvázi-társulati tapasztalattal és nem utolsósorban komoly referenciákkal, professzionálisan dokumentált előadásfelvételekkel a tarsolyukban vághatnak neki a tánckarrierjüknek, vagy folytathatják azt magasabb szinten. A program kilenc hónapig tart és szinte teljesen önfenntartó, minimális állami támogatás mellett a hazai viszonylatban meglehetősen magas, 4800 euró/fős részvételi díjakból működik. Bizonyára ezért van az, hogy a mostani évfolyamba talán egy magyar növendék került be. Ezt persze nem lehet egy, szinte teljesen piaci alapon működő program szemére vetni, a magyar fiatalok fokozatos kiszorulása a professzionális kortárstánc-képzésből ugyanis az állam által sokkal jobban dotált intézményekben is megfigyelhető, és számukra is komoly gondot, fejtörést okoz. Vagy legalábbis azt kellene, hogy okozzon.
A fotók forrása a trafo.hu
Egy oktatási jellegű program esetén pedagógiai szempontokat is érdemes figyelembe venni. Mert noha nézőként nincsen vele dolgunk, a résztvevők számára ezek legalábbb annyira fontosak, ha nem fontosabbak, mint az előadások szakmai elismertsége. A Catedral a legutóbbi évfolyam negyedik bemutatója. Nem tudhatom, milyen színvonalú képzés folyik a SUB.LAB.PRO próba- és tantermeiben, a színpadra állított produkciók azonban önmagukban is beszédesek. Elsőként Jenna Jalonen gondolkodott el a növendékekkel különféle népek rituális táncain, és komponálta nagyívű, zárt koreográfiává a közös elmélkedés eredményét (HALO), majd a tiszta tánc szabadságának és a mozgás önkifejezésének élményével kínálta meg őket Mészáros Máté (Cells within cells). Ezt követően a programgazdák Barnaby Booth-t hívták be a programba az Egyesült Királyságból (Never Get to Heaven), aki úgy tűnik[i], hogy a fiatalok szakralitáshoz fűződő személyes viszonyát boncolgatta és bontogatta ki, végül a portugál Lander Patrick megint valami egészen más játékra invitálta a fiatalokat. Itt tehát jól láthatóan nem betanított munkásokat képeznek ki táncgyári munkára.
A katedrális, vagy székesegyház olyan templom, ahol az adott egyházmegye püspöki (vagy érseki) katedrája, azaz „trónszéke” található. A templom pedig a találkozás helye a szentségessel, világtengely, ahol az égi és földi dolgok egybeérnek. A katedrálisok sokáig nem feltétlenül a legnagyobb és legdíszesebb templomok voltak, monumentalitásuk a XVIII. századtól vált általánossá – ezáltal érzet szinten is közelítettek az éghez, főként belülről nézve. A míves freskók bibliai és kiemelt egyháztörténeti jeleneteket ábrázolnak, a színes ablaküvegek ezek mellett keresztény szimbólumokat jelenítenek meg, illetve áhítatra és elmélyülésre egyaránt alkalmas, magasztos atmoszférát teremtenek.
Lander Patrick katedrálisa a Catedral című rendezésében nem teljesen ilyen. Itt az ólomüvegeken (az előadásban megtévesztően valósághű, félig áttetsző szövetfal szerepel) növények, állatok és néhány csontváz látható. Semmi bibliai tárgyú kép, semmi vallási szimbólum, semmi olyan nincs rajta, ami a kereszténységre utalna. A teret határoló anyag pedig a talaj és mennyezet között körülbelül félmagasságból lóg alá – ez a hely nem ér az égig. Bizonyos fényekkel átvilágítva tökéletesen adja vissza a templomi légkört, máskor mélyvörösen izzva diabolikus hangulatot áraszt. Az úrasztala helyén egy fekete terítővel fedett üres asztal áll, amelynél a játszók az egyik pillanatban az utolsó vacsora pózába rendeződnek, majd kicsit később – szájában almával – összekötött társukat kínálják rajta áldozatként az élvezetünkre. Talán csak azért hiányzik a keresztény kép és jelképtár, mert az előadás tekintettel van a vallásos érzékenységre, mégis inkább olyan az egész, mint egy félig megrogyott és kicsontozott építmény, amelynek az eredeti funkciója az volt, hogy az éggel találkozás helye legyen, de már régen nincs kapcsolata a szentséggel. A keresztény templomoknál talán valami sokkal nagyobbra utal.
Az előadók rózsaszín és mályvapiros (?) felsőikben, fekete harisnyáikban és mezítláb olyanok, mint egy templomi kórus elvadult ifjúsági tagozata – vagy éppen brüsszeli bakkhánsbakfisok a Rocky Horror Pictures Show remake-jében. Ez is egy show-ba oltott, látványos szabadságharc, csak rock and roll és horror nélkül. Mivel az előadók szinte folyamatos szemkontaktusban vannak velünk, önmaguk felmutatása és az ebben rejlő provokáció közvetlen, és mivel egy pillanatig sem színészkednek, egyben személyes is. Szembesítenek minket a bennük lévő indulatokkal, érzésekkel, félelmekkel és gondolatokkal, és mindezt valamiféle jóízlés határain belül: egy határozott megbökésnél erőteljesebb gesztusokkal, de például egy pofán rúgásnál finomabb módon teszik. Miközben ránk olvassák a világvégét, nem lehet őket nem komolyan venni, de életkoruk és önmagukat sem kímélő őszinteségük miatt haragudni sem tudunk rájuk.
Az előadás egyik hangsúlyos része a könyvekről szól. Ebből többek között megtudhatjuk, mi mindenre valók: például remek legyezők, a kitépett lapokkal pompásan lehet szemetelni, és összecsavarva pénisszel gazdagíthatják azt, akinek születése folytán ilyen nem jutott, végül a lapok közül kiröppenő pillangók talán azt jelzik, hogy leginkább mégiscsak a gondolkodás és az érzések szabadságához lehet közük. A lefóliázott könyvek hazájában pedig még az sem elképzelhetetlen, hogy az angol nyelven elénekelt dal „they burn or ban books or ban books or ban or ban or ban books” (elégetik vagy betiltják a könyveket) „or ban” (vagy betiltják) félsora akár családnévként is értelmezhető.
A Catedral másik hosszabb jelenetsora nagyobb látószögből és kevésbé direkt módon, de szintén a személyes önrendelkezés témáját boncolgatja, vagy inkább trancsírozza. Az ütemes, dallamtalan zene egyszer csak muzsikára vált, az addig „barbár” módon táncoló és gesztikuláló, elvetemült grimaszokat vágó táncosok hirtelen megdermednek, és vészjósló tekintettel néznek a zenészre. A zenész, aki egyébként az előadás koreográfusa, különös karmesterjátékba kezd. Maga a játék egy (köz)ismert forma, évekkel ezelőtt én is részese voltam ilyennek egy kisebb széptáji fesztiválon – ráadásul egy templomban. Ehhez bizonyos jelzéseket kell csupán ismerni, amelyekkel meg lehet határozni, hogy ki, mit és hogyan csináljon. Mindezt alapszinten félóra alatt bárki elsajátíthatja, ezen kívül voltaképpen semmiféle előképzettség nem kell hozzá, sem karmesterként, sem előadóként. Éppen ezért a szerepeket folyamatosan cserélni is szokták. Noha így még a Csip-csip csókát sem lehet eljátszani (legfeljebb csigatempóban), hiába ülne ott akár a Nemzeti Filharmonikusok első hegedűse is, e tevékenység izgalmas lehetőség egy közös improvizációs játékra. A Catedralban nem cserélődnek a szerepek, Lander Patrick vezényli az őt kikerekedett szemmel figyelő fiatalokat, miközben ezzel párhuzamosan az egyik előadó folyamatosan egy szívhez szólóan személyes, melankolikus dalt énekel a szabad világ végéről – az úrasztalán pózolva.
A koreográfus/karmester néhol szabadjára engedi, felnagyítja a résztvevők indulatait, máskor ráncba szedi azokat, grimaszoltatja, kiabáltatja őket, folyamatosan szabályozva a hangerőt, vécépapírt etet velük, és a nyálukat csorgattatja. Egy szóval: civilizálja őket – hatalmi pozícióból, fentről. Van egy pillanat, amikor a játszók a ragacsosra ázott papírt az öklükben szorítják, és Patrick instrukciói alapján többüknek is ki kell nyitnia a kezét, megmutatva mi van benne. Egyikük nem az összes, csupán a középső ujját nyújtja ki, nem sokkal később mindannyian a karmesterhez vágják a nyálas papírgalacsinokat, és rárontanak a snájdig Cipollára. Lehet őket az orruknál fogva vezetni – valameddig.
Az előadók mozgásos készségeik és tánctudásuk mellett rappelő/énekes (és valószínűleg szövegírói) képességeiket is bemutatják, előbbi esetén kisebb, utóbbinál nagyobb a minőségbeli szórás. Ahogy grimaszaik és azok súlya is sokféle, ezek azonban nem egyszerű pofavágások és végképp nem ügyeskedés színészi kvalitásokkal. Személyes indulataik kifordításának és felnagyításának érződnek, amelyeknek így nem minősége, hanem groteszk igazsága van. A Catedral csapatmunka: a rendezés szinte grammra ugyanazt méri ki az őrületben is folyamatosan egymásra figyelő, egymáshoz illeszkedő előadókra. Egyikük, Emma Delvac kap jelentősebb plusz feladatot, amit a derekára/farpofáira nyomtatott ’Holy’ (Szent) felirat is jelez. Delvac színpadi jelenléte az előadói metamorfózis szép példája: az utcán valószínűleg simán elmennénk mellette, az előadásban viszont különös eszeveszettségével már a közös jelenetekben is megakasztja a tekintetet, a fent említett emberáldozat celebrálójaként pedig egyszerre komikus és dermesztő.
A Catedral egy nagyívű, élőzenével eljátszó, jó sodrású, ötlet- és szellemdús performansz. Nem csupán a világvégi varietéforma tartja egyben a jeleneteket, a hol lazábban, hol szorosabban kapcsolódó játékok egy tőről ágaznak szét, és egy irányba tartanak. A Rocky Horror Pictures Show az álszent prüdériával szembeni szexuális lázadás hullámaira ült fel (és keltett maga is ilyen hullámokat) a ’70-es években. Habitustól függően mondhatjuk, hogy ezt a csatát már megnyertük vagy elvesztettük, mindenesetre jobbára túl vagyunk rajta. A Catedralban is hangsúlyosak a szexualitásra utaló egyértelmű (de nem szemérmetlen) gesztusok, ezek eredője azonban nem a szexuális kötöttségek alóli felszabadulás vágya és élménye. Éppen ellenkezőleg: inkább szembesítés az érzéki örömöket hajszoló, de már abba is belefásult szabadosságunkkal. Az előadás szabadságeszménye nem a nemi vágyaink, hanem a politikai öntudatunk autonómiáját célozza. Olyan, mint amikor a szülők keltegetik iskoláskorú gyermekeiket reggel háromnegyed nyolckor: szeretettel és türelmetlenül. Csak itt a fiatalok a felnőttek: Ébresztő – vicsorogják, táncolják és éneklik – mielőtt késő lesz!
SUB.LAB.PRO – Lander Patrick: Catedral
Alkotók, előadók: Axelle Sechao, Ása Sigrúnardóttír, Boris Charrion, Elisa Picq, Emma Delvac, Inés Grima, Mar Serra Martí, Melén Constant, Michela Centon, Nerya Zahavi.
Fény: Mervel Miklós. Zene: Lander Patrick. Jelmez: Jenna Jalonen. Színpadkép: Fügedi Balázs. Koreográfus: Lander Patrick.
Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2024. május 17.
[i] Ezt az előadást nem láttam, így a feltételezésemet az előadásról írt interjúkritikára (lásd itt) és a produkciónak a Trafó honlapján megjelent színlapjára alapoztam.
