Markó Róbert kritikája a k.Rushról
…a k.Rusht is sokszorosan összetett utalásrendszere, asszociáltató mechanizmusai felől közelítheti meg a közönség. Ugyanakkor a felkeltett allúziók is sokfélék – Pasolini és Lynch például egyszerre jelenhet és jelenik is meg Frenák színpadán –, közülük a néző saját nyitottsága és/vagy tájékozottsága függvényében ismerhet fel többet vagy kevesebbet.
Szoboszlai Annamária kritikája az Overdose-ról
Az Overdose bőrszín alapra varrt fekete vonalai, szakaszocskái, négyzetei ugyan nagyszerűen passzolnak az elektronikus zenei aláfestéshez, de egy, a nemekről folytatott gogo-diszkó stílusú történeti értekezést nehéz komolyan venni, különösen, ha a koreográfus még olyan kínos interakciókba is belevonja táncosait, mint amikor egy kerge-félnótás kanördög körbelegyeskedi az egyre kevesebb életjelet mutató táncosnőket, majd mindet magára rángatva, elterül a színpad előterében.
Hézső István kritikája a berlini fiatal koreográfusok estjéről
Nagyon nehéz lehet ma kezdő, kísérletező koreográfusnak lenni, pláne Németországban, ahol korunk két legjelentősebb koreográfusa, Pina Bausch (aki már sajnos elhagyott bennünket) és a még mindig nem kiégett William Forsythe befolyásol(hat) minden kezdőt. A lényeg és a nehézség az, hogy olyan művek szülessenek, amelyek alig „klónozzák” valamelyikőjüket.
Legáth Zsolt kritikája A Jó és a Rossz kertjében előadásáról
McMillan leghatásosabb eszköze a precízen megkomponált színpadi rendezetlenség, így elemében igazán a csoportos részekben van. Akkor gerjednek a nézőt is magával sodró energiák, amikor a tizenhat táncos egyszerre lepi el a színpadot, elszabadulnak a végtagok, s a követhetetlenségig fokozott ritmusban a táncosok mint megkergült elemi részecsék hánykolódnak a térben.
Kutszegi Csaba kritikája a Queen-balettről
Ben van Cauwenbergh, a Queen-balett koreográfusa mintha abban a reményben (és azzal a maximális igénnyel) nyúlt volna a témához, hogy a Freddie Mercury-legenda farvizén hajózva sikerül összeeszkábálnia egy sikeres balettet.
Péter Márta kritikája a Visszavonhatatlanról
A nyitókép sötétjéből csak lassan válnak ki a földön araszoló-kúszó figurák, alig mozdulásaikból végül mégis kirajzolódik egy csöndes ornamentika, ám a látványhoz valamilyen furcsa, elsőre szinte meghatározhatatlan akusztikai élmény is társul, de nem szinkronban.
Kutszegi Csaba kritikája a Figura Stúdió Színház budapesti vendégjátékáról
Az elnyomó ápolók emberi gyarlóságaiban tarantinói groteszk bölcsesség bujkál, az előadás a mi világunkról, a mi korunkról, a mi valóságunkról szól, amelynek hétköznapjait különböző szinteken szövi át a Helsinki-szindróma abszurditása (hiába, ilyenek vagyunk: Gyergyóban és Budapesten egyaránt meg tudjuk szeretni jelképes fogva tartóinkat).
Sárosi Emőke kritikája az Így jár az, aki a távoli ismeretlen hangtól megijed előadásáról
Nem baj, ha nem érti mindenki a mozgás nyelvét, hiszen a történetet narrálják a szereplők a tánc előtt, alatt, után. Az előadás egyik nagy erénye, hogy érthetően beszél minden színész-táncos. Mozdulataik is erről a pontosságról, technikai tudásukról árulkodnak.
Vida Virág kritikája az Adaptáció Trikolorról
A tér és idő összemosódik az előadásban, Gergye szimbólumokat sorjáz, helyzeteket vázol, nagy festővásznára feldobálja vázlatosan a színeket, hogy aztán, amikor a zárójelenetben az összezáruló, piros-fehér-zöldre világított vászon előtt megáll, montázsát egészben szemlélve láthassuk belső indulatainak, összezavart magyarságtudatának lassan letisztuló összképét.
Spicc Manci kritikája a Giselle-ről
Az első felvonás egyik mélypontján egyszer csak megjelenik Giselle anyja, és a parkban időző-táncoló fiatal társaságot – mint csősz a partizánokat – hazazavarja. És ezt nem tánccal, hanem elhangzó szavakkal teszi. Utána előveszi lányát, és sekélyesen megírt prózai monológban óva inti, mert valahogy érzi: nem minden kúlmájer Albert körül…
