Legáth Zsolt kritikája A Jó és a Rossz kertjében előadásáról
McMillan leghatásosabb eszköze a precízen megkomponált színpadi rendezetlenség, így elemében igazán a csoportos részekben van. Akkor gerjednek a nézőt is magával sodró energiák, amikor a tizenhat táncos egyszerre lepi el a színpadot, elszabadulnak a végtagok, s a követhetetlenségig fokozott ritmusban a táncosok mint megkergült elemi részecsék hánykolódnak a térben.
Kutszegi Csaba kritikája a Queen-balettről
Ben van Cauwenbergh, a Queen-balett koreográfusa mintha abban a reményben (és azzal a maximális igénnyel) nyúlt volna a témához, hogy a Freddie Mercury-legenda farvizén hajózva sikerül összeeszkábálnia egy sikeres balettet.
Péter Márta kritikája a Visszavonhatatlanról
A nyitókép sötétjéből csak lassan válnak ki a földön araszoló-kúszó figurák, alig mozdulásaikból végül mégis kirajzolódik egy csöndes ornamentika, ám a látványhoz valamilyen furcsa, elsőre szinte meghatározhatatlan akusztikai élmény is társul, de nem szinkronban.
Kutszegi Csaba kritikája a Figura Stúdió Színház budapesti vendégjátékáról
Az elnyomó ápolók emberi gyarlóságaiban tarantinói groteszk bölcsesség bujkál, az előadás a mi világunkról, a mi korunkról, a mi valóságunkról szól, amelynek hétköznapjait különböző szinteken szövi át a Helsinki-szindróma abszurditása (hiába, ilyenek vagyunk: Gyergyóban és Budapesten egyaránt meg tudjuk szeretni jelképes fogva tartóinkat).
Sárosi Emőke kritikája az Így jár az, aki a távoli ismeretlen hangtól megijed előadásáról
Nem baj, ha nem érti mindenki a mozgás nyelvét, hiszen a történetet narrálják a szereplők a tánc előtt, alatt, után. Az előadás egyik nagy erénye, hogy érthetően beszél minden színész-táncos. Mozdulataik is erről a pontosságról, technikai tudásukról árulkodnak.
Vida Virág kritikája az Adaptáció Trikolorról
A tér és idő összemosódik az előadásban, Gergye szimbólumokat sorjáz, helyzeteket vázol, nagy festővásznára feldobálja vázlatosan a színeket, hogy aztán, amikor a zárójelenetben az összezáruló, piros-fehér-zöldre világított vászon előtt megáll, montázsát egészben szemlélve láthassuk belső indulatainak, összezavart magyarságtudatának lassan letisztuló összképét.
Spicc Manci kritikája a Giselle-ről
Az első felvonás egyik mélypontján egyszer csak megjelenik Giselle anyja, és a parkban időző-táncoló fiatal társaságot – mint csősz a partizánokat – hazazavarja. És ezt nem tánccal, hanem elhangzó szavakkal teszi. Utána előveszi lányát, és sekélyesen megírt prózai monológban óva inti, mert valahogy érzi: nem minden kúlmájer Albert körül…
Szoboszlai Annamária kritikája a Stix66-ról
A Stix66 „alakulástörténet”. Ha nem társulna a szóhoz valamiféle felfelé mutató előjel, azt is mondhatnám, témája nem más, mint az evolúció. Vagyis a Tao te talán nem is annyira távoli rokona. De szóló lévén, sokkal konkrétabban, lecsupaszítottabban „testbe írt”.
Kutszegi Csaba kritikája az Álomidőről
Az álomban minden és mindennek az ellenkezője megtörténhet, élnek is az alkotók a szabad képi, hangi, tánci, műfaji, földrajzi asszociációk lehetőségével, csak a szabad áramlás – ez a második felvonás első negyedórájában már határozottan érződik – az Álomidőben egyszer csak parttalanná, önismétlővé válik. Az előadásnak nincsen szerkezeti íve.
Faluhelyi Krisztián kritikája a Pécsi Tánctalálkozóról
S miként a fesztivál felütése, úgy a záró előadás sem hagyott maga után egy cseppnyi kívánnivalót sem – bár kétségtelen: a kontakttechnikával kísérletező, végtelen absztrakt stílust nem mindenki szereti. (Még talán maga Angelin Preljocaj, az előadás koreográfusa sem, aki később visszatért a történetmeséléshez, mert mint nyilatkozta, teljesen belefáradt az absztrakt darabokba.)
