Góbi Rita Társulat: Ne hisztizz! – KRITIKA
Csakhamar homályos alak tűnik elő a sötétből, Góbi Rita alakja, aki szaggatott, dezorientált karcsapások kíséretében, a fekete talajon tükröződő képmása fölött térdepel. Akárcsak Narcissus, ő is önmagával néz farkasszemet.
VI. Nemzetközi Monotánc Fesztivál – KRITIKA
A szóló műfaja nem új, történelmünk során hol a pénzhiány, hol a politika, hol mindkettő együttes nyomása miatt hajtott ki tömegével e vadvirág, amely épp ezért mindig is eleven marad. Már létezése is egyfajta protestálás. Ezért tán nem botorság úgy vélni, hogy aki másnak vagy önmagának szólót kreál, annak személyes mondanivalója van.
Molnár Csaba: Dekameron – KRITIKA
Molnár debütáns opusa fölszabadító élmény, részint, mert szembesít az esendőségünkkel, az elveszettség érzésével, és a másság, az egyéniség vállalására buzdít. Hitellel. Mert a hangütése bátor, sallangtalan, humánus, és kicseng belőle a pöfeteg nyájszellemet elutasító kíváncsiság, az elfogadás, a nyíltság, az őszinteség.
ƧUTЯA – Artus szútrák – KRITIKA
A pengetett gumihúrok az élő fát az élő emberrel kötik össze, ez arra irányítja a figyelmet, hogy az eleven zene mindenhol jelen van. Ezen a ponton jut el oda az előadás, hogy a tárgyak zörejeitől kezdve, a mobiltelefonon felhangzó zeneszámokon és a rézhuzal-harangjátékon keresztül elénk tárja a legszorosabb értelemben vett élő zene élményét. A fizika itt válik művészetté...
Zárlat – KRITIKA
Habár minden vég egy újabb kezdetet is jelent, itt a magába fordulás, a benne foglaltság érhető inkább tetten. Az együtt eltöltött műhelymunka elsiratása. Ennek megfelelően a nézőkről nem is igen vettek tudomást...
Duda Éva Társulat: Flashback – Egy kiállítás képei – KRITIKA
...ahol a múlt eltűnik, a jövő meg kiszámíthatatlan, ott nincs min gondolkozni, esetleg ismerős szimbólumokba lehet kapaszkodni. De a bajt tetézi, hogy általában a kapaszkodó viszonya nem tisztázható már a szimbólumhoz (lásd a spicc-cipő kapcsolatát a kortárs tánccal).
Fehér Ferenc: Morgan és Freeman – KRITIKA
Erős legény ez a Freeman, időnként ugyan lefárad, elalél, piheg, de aztán föléled, s újfent szájába kapja Morgan pólóját, hogy tovább araszoljon vele az áhított irányba. A mutatvány tökéletes, minden részlete a táncos-koreográfust jellemzi.
Jérôme Bel: The Show Must Go On – KRITIKA
Saját magunkat látjuk viszont a színpadon, ahogy a suli diszkóban roptuk, ahogy egy fáradt nap után kiengedve a gőzt, ugrálunk a nappaliban a kedvenc zenénkre, vagy ahogy a Titanic romantikus jelenetét imitálva, széttart karokkal állunk a hajó orránál, és reménykedünk, hogy Leonardo DiCaprio odalép mögénk.
Tánc a Budapesti Tavaszi Fesztiválon - KRITIKA
Két vendégszereplést (a Vertigo Dance Company Vertigo 20 és az Eifman Balett Rodin című előadását), valamint egy hazai bemutatót (a Közép-Európa Táncszínház Peregrinusok című, három egyfelvonásosból álló estjét) láttam az idei fesztiválon.
Lit és Mix könyve; Wilhelm-dalok – KRITIKA
Korunk ugyanis egyre kevéssé érti a költészetet (legyen az verbális vagy színpadi), a múlt bölcsességeibe és értékeibe kapaszkodót pedig nem ritkán egyszerűen hülyének nézik, pláne ha alkotó- és/vagy előadóművészként elvont, kortárs művészi formákban interpretálja viszonyulását hagyományhoz és jelenhez.
